Kulturális-közéleti havilap | 2017


2015 március Interjú


„Nem mondhatjuk, hogy mi közünk hozzá” – Beer Miklóssal, a váci egyházmegye püspökével beszélget Rádai Eszter

– Tud­ja, püs­pök úr, hogy ami­kor el­fo­gad­ja az úgy­ne­ve­zett bal­ol­da­li mé­dia meg­hí­vá­sát, el­megy az ATV-be és a Klub­rá­di­ó­ba, vagy in­ter­jút ad bal­ol­dal­inak szá­mí­tó, il­let­ve nem kor­mány­pár­ti la­pok mun­ka­tár­sa­i­nak, ez­zel fe­hér hol­ló­nak szá­mít a ka­to­li­kus egy­ház­ban? Nem­rég azt a kér­dést tet­te fel egy is­me­rõ­söm ön­nel kap­cso­lat­ban: nem lesz ab­ból ba­ja, hogy min­den­ki­vel szó­ba áll?

– Va­ló­ban, min­den­ho­va el­me­gyek, aho­vá hív­nak. Alap­el­vem, hogy nem sza­bad ele­ve el­uta­sí­ta­ni sen­kit. Az utób­bi hó­na­pok nagy föl­is­me­ré­se volt szá­mom­ra, hogy nem mi vá­laszt­juk meg, hogy ho­vá szü­le­tünk, a csa­lá­dun­kat, a gén­je­in­ket, a ne­vel­te­té­sün­ket aján­dék­ba kap­juk. Böjte Csa­ba, ez a jó­po­fa fe­ren­ces szer­ze­tes me­sél­te egy­szer: be­ho­zott hoz­zám egy ro­mán rend­õr egy szuty­kos, em­ber for­má­jú gye­re­ket. Nem kér­dez­tem meg tõ­le, hogy hív­nak, hon­nan jöt­tél, csak azt, et­tél-e. Utá­na meg­mos­dat­tam, föl­öl­töz­tet­tem, meg­pu­szil­gat­tam, és csak ez­után mond­tam, hogy na, hát Is­ten ho­zott, ki vagy te? Olyan szép len­ne ez a mi vi­lá­gunk, ha így gon­dol­kod­hat­nánk: hogy az el­sõ ta­lál­ko­zás­kor fel­tét­len bi­za­lom­mal, õszin­tén for­du­lunk egy­más fe­lé: „Is­ten ho­zott, örü­lök ne­ked.” Ezt én ta­lán anyám­tól ta­nul­tam, a csa­lá­dom­ból hoz­tam, és az­tán az egész éle­tem va­la­hogy er­re pre­desz­ti­nált.

– Sza­bad meg­kér­dez­nem, hogy hon­nan hoz­ta? Hogy mi­lyen volt az a csa­lád, amely­be be­le­szü­le­tett?

– Azt szok­tam mon­da­ni, hogy büsz­­ke va­gyok a csa­lá­dom nyo­mo­rú­sá­gá­ra.

– Ért­sem úgy, hogy ön el­sõ ge­ne­rá­ci­ós ér­tel­mi­sé­gi? Vagy épp úgy­ne­ve­zett dek­las­­szá­ló­dott csa­lád­ba szü­le­tett?

– Az utób­bi. Apai nagy­pa­pám az óbu­dai gáz­gyár­nak volt az igaz­ga­tó­ja, a Beer Pis­ta bá­csi, anyai nagy­pa­pám pe­dig a Hültl Hümér Épí­tész Iro­dá­ban dol­go­zott, te­hát mind­­ket­ten mér­nö­kök vol­tak. Apám Te­mes­vá­ron szü­le­tett, er­dé­lyi szász csa­lád­ba, az apai nagy­ma­mám meg mor­va volt, Brno kör­nyé­ké­rõl va­ló volt, ahogy me­sél­ték. Az anyai ágon meg, ahogy anyá­mék mond­ták, „stam­men wir aus Nieder-Ös­ter­reich”, te­hát Al­só-Auszt­ri­á­ból va­lók va­gyunk, ez volt a Huber család. Te­hát Beer és a Huber. Apám, aki a Ganz gyár­ban volt mér­nök – ezek­ben a na­pok­ban volt a ha­lá­la het­ve­ne­dik év­for­du­ló­ja –, már Pes­ten is­mer­ke­dett ös­­sze anyám­mal.

– Va­gyis az édes­ap­ja Bu­da­pest ost­ro­ma so­rán vesz­tet­te az éle­tét. Ha jól szá­mo­lom, ak­kor ön egy-két éves le­he­tett…

– Más­fél, 1943-as va­gyok. Az ost­rom utol­só nap­ján halt meg. Így ma­rad­tunk ket­ten anyám­mal – aki pe­da­gó­gus volt, büsz­kén mond­ta min­dig, hogy föld­rajz, ter­mé­szet­rajz sza­kos ta­nár –, és én így let­tem el­sõ gye­rek­ként mind­járt egyet­len gye­rek is. Ugyan­ak­kor a nagy­csa­lád örö­me és biz­ton­sá­ga is meg­ada­tott, mert nyol­can va­gyunk uno­ka­test­vé­rek, és na­gyon sze­ret­jük egy­mást mind a mai na­pig.

– Tu­dom, hogy Zebegényben gye­re­kes­ke­dett, eb­ben a Du­na-ka­nyar­ban lé­võ kis köz­ség­ben…

– Ez megint nyo­mo­rú­sá­gos tör­té­net. A há­bo­rú után, mi­vel a la­ká­sunk meg­sem­mi­sült, egy nagy­né­ni­hez köl­töz­tünk, a Ki­ni­zsi ut­cá­ba. De mi­vel ne­ki ko­ráb­ban volt egy bér­há­za, ve­le együtt min­ket is ki­te­le­pí­tet­tek Sza­bolcs­ba, egy Gégény ne­vû fa­lu­ba. Ak­kor vol­tam nyolc­éves, és nem na­gyon ér­tet­tem, hogy anyám­nak mi­ért nem tet­szik ez a hely­zet. Mert én pes­ti gye­rek­ként na­gyon él­vez­tem, hogy ug­rál­ha­tok a szé­na­ka­zal­ban a töb­bi gye­re­kek­kel, és meg­ta­nul­tam do­hányt fûz­ni, meg krump­lit ás­ni. De fel­nõtt fej­jel tu­dom, hogy mek­ko­ra nyo­mo­rú­ság volt az: föl­des szo­ba, rend­õri fel­ügye­let, lak­hely­el­ha­gyá­si ti­la­lom… De a két nagy­bá­tyám va­la­mi­lyen ba­rá­ti kap­cso­la­to­kon ke­resz­tül el­ju­tot­t Trautmann Re­zsõ­höz, aki va­la­mi ma­gas fõ­muf­ti volt, és ki­kö­nyö­rög­ték, hogy jár­ja ki a Rá­ko­si­nál, hogy át­te­le­pül­hes­sünk Zebegénybe. Ahol volt egy ki­csi nya­ra­lónk, ami sze­ren­csé­re a nagy­ma­ma ne­vén volt, te­hát azt nem ál­la­mo­sí­tot­ták, és ak­kor oda át­te­le­pül­het­tünk. Per­sze ott is volt rend­õri fel­ügye­let, ha jól em­lék­szem, ’54-ig. Én az­tán ott jár­tam is­ko­lá­ba, és az ma­ga volt a pa­ra­di­csom, pe­dig ott is csak a kony­ha volt, meg a szo­ba, a kony­há­ban égett a spar­helt­ben a tûz, az­zal fû­töt­tünk meg fõz­tünk is raj­ta, és volt me­leg víz. És az ab­la­kon jég­vi­rág, és kint a tyú­kok, na! Hát szó­val, az ne­kem ma­ga volt a pa­ra­di­csom. Em­lék­szem, hogy min­den pén­te­ken men­tünk az er­dõ­be fát gyûj­te­ni, mert az­zal fû­töt­tünk, és köz­ben gom­bát is szed­tünk, és ott hi­he­tet­le­nül meg­sze­ret­tem az er­dõt, pe­dig bor­zasz­tó ne­héz volt ci­pel­ni a há­ta­mon a rõ­zse­ku­pa­cot. Az­tán té­len a hó… Be volt fagy­va a Du­na az öt­ve­nes évek­ben, leg­alább két­szer is. Szó­val el­mond­ha­tat­la­nul szép em­lé­ke­im van­nak… A Du­ná­ban ta­nul­tam meg úsz­ni, meg­sze­ret­ni a vi­zet is… És ott volt a Szõnyi-ház. Én még lát­tam az öreg mes­tert fes­te­ni. Az­tán megint az én sze­mé­lyes máz­lim: egy­más után olyan pa­pok kö­ze­lé­be ke­rül­het­tem, akik hi­te­les em­be­rek vol­tak. Nem sok­kal azu­tán, hogy oda­ke­rül­tünk, he­lyez­ték Zebegénybe Vaj­da Jó­zse­fet, aki Ró­má­ban ta­nult, in­tel­li­gens, nagy tu­dá­sú és vég­te­len pu­ri­tán em­ber volt, akit po­li­ti­kai okok mi­att ki­til­tot­tak az esz­ter­go­mi te­o­ló­gi­á­ról. Õ ne­velt en­gem, õ tá­gí­tot­ta ki a lá­tó­kö­rö­met. Ál­cá­zott cser­kész­tá­bor­ba is õ vitt el min­ket, Aka­rattyára, a bör­tön koc­ká­za­tá­val. Ké­sõbb sze­ren­csé­re vis­­sza­ke­rül­he­tett az esz­ter­go­mi te­o­ló­gi­á­ra is. Ami­kor az­tán Zebegénybõl gim­ná­zi­um­ba ke­rül­tem, épp ide Vác­ra, itt is volt egy hit­ta­ná­rom, a Pá­los Fri­ci atya, ma már drá­ga öreg ba­rá­tom, aki megint csak nagy ha­tás­sal volt rám, úgy­hogy to­vább ér­le­lõ­dött ben­nem az el­ha­tá­ro­zás, hogy pa­pi pá­lyá­ra lé­pek. Nyil­ván az ol­vas­má­nya­im is se­gí­tet­tek eb­ben, anyám is olyan köny­ve­ket adott a ke­zem­be…

– Pél­dá­ul?

– Ami iga­zán ha­tott rám, az a Don Bosco éle­te volt, a to­ri­nói mun­kás­pa­pé, a szalézi rend ala­pí­tó­jáé, aki ös­­sze­gyûj­töt­te az ár­va gye­re­ke­ket, ta­ní­tot­ta és ne­vel­te õket. Fan­tasz­ti­kus, já­té­kos, jó­ked­vû, cso­dá­la­tos fér­fi, em­lék­szem egy kép­re, ame­lyen kö­tél­tán­cos­ként bû­vö­li el a gye­re­ke­ket. Vagy Néri Szent Fü­löp éle­te, má­ig em­lék­szem a Le­gye­tek jók, ha tud­tok cí­mû film­re. És mon­dom, a cser­ké­szet és a ter­mé­szet­sze­re­tet… Rá­cso­dál­koz­ni a ma­da­rak füt­­tyé­re, meg­is­mer­ni a fá­kat, a ma­da­ra­kat, õzi­két, ró­kát lát­ni az er­dõ­ben… És las­san-las­san ez úgy ös­­sze­állt ben­nem: hogy ez a sok cso­da ma­ga a te­rem­tett vi­lág. És az­tán a csil­la­gok, azok má­ig el­bû­völ­nek… Saj­ná­lom a mai em­bert, aki ke­ve­set néz föl az ég­re. Em­lék­szem a be­szél­ge­té­se­im­re, vi­tá­im­ra az osz­tály­tár­sa­im­mal az élet ke­let­ke­zé­sé­rõl, vagy hogy mi­ként le­het meg­ér­te­ni a fény­év­nyi tá­vol­sá­go­kat, a vi­lág­egye­tem tit­ka­it. En­gem ez má­ig iz­gat.

– Ma­guk a ter­mé­szet­tu­do­mány­ok is ér­de­kel­ték?

– Hogy­ne! Gú­nyol­tak is az osz­tály­tár­sa­im, mert ked­venc tan­tár­gyam volt a ma­te­ma­ti­ka, mert azt nem kel­lett ta­nul­ni, csak meg­ér­te­ni. De ra­jong­tam a föld­rajz­ért, a tör­té­ne­le­mért is, és per­sze az iro­da­lo­mért. És na­gyon él­vez­tem a ké­mi­ai és fi­zi­kai kí­sér­le­te­ket. Ma is el­mé­lá­zom né­ha ezek­rõl a dol­gok­ról, az élet­nek olyan cso­dá­i­ról, mint a víz vagy a lég­kör. Zebe­gény­ben eb­bõl a szem­pont­ból is el­ké­nyez­te­tett hely­zet­ben vol­tam, Szõ­nyi mes­ter­tõl ta­nul­tam a nap­le­men­­tét cso­dál­ni. „Nézd azt a mil­lió színt, ahogy át­megy a vö­rös­bõl kék-li­lá­ba! Meg az­tán az er­dõ zöld szí­ne hány­fé­le…?” Szó­val be­le­bo­lon­dul­tam, ra­jon­gó­ja let­tem a ter­mé­szet­nek, Szent Ferenc-i bol­dog­ság­gal gon­do­lok ma is rá (éne­kel): „Fi­vé­rem, nap, nõ­vé­rem, hold, oly tisz­tán hal­lom csen­gõ han­go­tok.” Hát ez gyö­nyö­rû. Szó­val ezek vol­tak a meg­ha­tá­ro­zó él­mé­nye­im. Úgy­hogy har­ma­di­kos-ne­gye­di­kes gim­na­zis­ta ko­rom­ban már biz­tos vol­tam ben­ne, hogy ez lesz az én utam.

– Ami­kor az­tán be­ke­rült a te­o­ló­gi­á­ra, majd hat év után vég­zett, ha jól szá­mo­lom, a 60-as évek má­so­dik fe­lé­ben, ak­kor mi­lyen­nek lát­ta azt a rep­res­­szió ál­tal meg­nyo­mo­rí­tott, az Ál­la­mi Egy­ház­ügyi Hi­va­tal ál­tal fel­ügyelt, kont­rol­lált és ma­ni­pu­lált ka­to­li­kus egy­há­zat, amely­nek a pap­ja lett? És azt a szük­ség­sze­rû­en kont­ra­sze­lek­tált kö­zös­sé­get a ma­ga meg­vá­sá­rolt vagy be­zsa­rolt bé­ke­pap­ja­i­val és be­sú­gó­i­val?

– Ami­kor a pes­ti te­o­ló­gi­á­ra ke­rül­tem – Esz­ter­gom­ba je­lent­kez­tem, de mi­vel ki­tû­nõ­en érett­sé­giz­tem, mind­járt Pest­re küld­tek az egye­tem­re –, az­zal in­dí­tott el en­gem Vaj­da Jó­zsef atya, hogy most mész a Ba­bi­lon­ba…

– Te­hát a bû­nös vá­ros­ba?

– A bû­nös vá­ros­ba.

– Mert a ka­to­li­kus egy­ház sze­rint Bu­da­pest bû­nös vá­ros?

– Ezt ak­kor õ úgy ér­tet­te, hogy a dik­ta­tú­rá­ból adó­dó­an az a ha­mis­ság, a ha­zug­ság vi­lá­ga. Hogy sen­ki nem tud­ta, meg­bíz­hat-e a má­sik­ban, mert az egy sá­tá­ni vi­lág. Ez 1961-ben volt, te­hát ’56 után pár év­vel, ak­kor még zaj­lot­tak a pa­pok el­le­ni pe­rek, sok pap volt még bör­tön­ben, több szá­zan, és ezt mi egy­más kö­zött meg­be­szél­tük, de mi fi­a­ta­lok et­tõl va­la­hogy még­sem ked­vet­le­ned­tünk el. Fi­gyel­tünk a ta­ná­ra­ink­ra, akik­tõl na­gyon ma­gas szín­vo­na­lú te­o­ló­gi­át kap­hat­tunk, és ha nem is egész tu­da­to­san, de tu­dat alatt azért ott volt ben­nünk, hogy ez a vi­lág olyan, ami­lyen, és nem sza­bad, hogy mi et­tõl függ­jünk.

– Ezt az egy­há­zuk­ra is ér­tet­ték?

– Igen. Tud­tuk, mi a bé­ke­pa­pi moz­ga­lom, sej­tet­tük, hogy na­gyon sok a meg­al­ku­vás, de azt is tud­tuk, hogy al­jas mó­don, zsa­ro­lás­sal ér­te el mind­ezt az ak­ko­ri rend­szer. Te­hát az egy ször­nyû vi­lág volt, de mi meg­pró­bál­tunk er­rõl nem tu­do­mást ven­ni, és tény­leg pap­pá vál­ni. És a te­o­ló­gia et­tõl füg­get­le­nül szép él­mény volt, meg a pes­ti kör­nye­zet is ki­csit el­ké­nyez­te­tett: hang­ver­seny­re jár­tunk, szín­ház­ba, ope­rá­ba, a Szent Ist­ván-Ba­zi­li­ká­ban szép hang­ver­se­nyek vol­tak. 1966-ban szen­tel­tek pap­pá, ak­kor az Egye­tem té­ri temp­lom­ban már mi­séz­tem, hét­vé­ge­ken pe­dig ki­jár­tam Zug­ló­ba, az óri­á­si Bos­nyák té­ri temp­lom­ba, ott már ak­kor is nagy tö­me­gek vol­tak, szá­zá­val jár­tak oda az em­be­rek, és azért az egy ér­de­kes él­mény volt, há­rom káp­lán a plé­bá­nos­sal. Az el­sõ hi­va­ta­los be­osz­tá­som Kõ­bá­nyán volt, ak­kor még Pa­ta­ki tér­nek hív­ták, most Szent Lász­ló tér. Gyö­nyö­rû az a temp­lom, és ott vol­tam két évig káp­lán, de ami nyo­masz­tó volt, a ren­ge­teg te­me­tés. Az egy negy­ven­ezres plé­bá­nia, majd­nem min­den­nap men­tünk a rá­kos­ke­reszt­úri te­me­tõ­be, az lé­lek­ölõ fel­adat volt, ál­lan­dó­an csak a gyász, a gyász. Azért úgy el­vét­ve vol­tak mi­nist­rán­sok, és hit­tan­órá­kat tar­tot­tam az is­ko­lák­ban, de azért ne­héz volt az a két év. Vi­szont ak­kor fe­jez­tem be a dip­lo­ma­mun­ká­mat, és dok­to­rál­tam.

– Mi volt a té­má­ja a dip­lo­ma­mun­ká­já­nak?

– Az egy­ház katolicitása. Az egye­te­mes­ség, ami­ben ben­ne van az öku­me­niz­mus, a val­lás­kö­zi pár­be­széd, meg ami­rõl már ed­dig is be­szél­tünk: a nyi­tott­ság az em­be­ri kap­cso­la­tok­ban. Ami az­óta is szív­ügyem. Te­hát a kon­cent­ri­kus kö­rök men­tén va­ló gon­dol­ko­dás. Ez 1969-ben volt, épp ak­kor, ami­kor meg­halt nagy­ma­ma, Zebegényben, és mi­vel ak­kor anyám egye­dül ma­radt, kér­tem Schwarz-Eggenhoffer Arthúr bá­csit, az egy­ház­me­gye meg­bí­zott ve­ze­tõ­jét, mert ak­kor – mi­vel Mindszenty bí­bo­ros az ame­ri­kai kö­vet­sé­gen volt – püs­pö­künk nem volt, hadd jöj­jek va­la­hogy kö­ze­lebb anyám­hoz, hogy job­ban tud­jak gon­dos­kod­ni ró­la. Szob­ra he­lyez­tek káp­lán­nak, utá­na pe­dig, ami­kor meg­üre­se­dett a mária­noszt­­rai plé­bá­nia, oda­ke­rül­tem önál­ló be­osz­tás­ba. Ak­kor vol­tam 27 éves, te­hát még szin­te gye­rek, de bol­dog vol­tam, hogy már önál­ló­an dönt­he­tek. Az egy ér­de­kes szi­tu­á­ció volt egyéb­ként, hi­szen a kül­sõ bör­tön­ud­va­ron volt a temp­lom.

– A fogvatartottakkal is kap­cso­lat­ba ke­rült?

– Nem, ar­ról szó sem le­he­tett, hogy pap­ként be­me­het­nénk a bör­tön­be. Ak­kor Márianosztrán mind­ös­­sze két mun­ka­hely kö­zött le­he­tett vá­lasz­ta­ni: vagy a bör­tön, vagy a kõ­bá­nya. Aki an­­nyi­ra ér­tel­mes volt, hogy föl­vet­ték fegy­õr­nek, az ott dol­go­zott, a töb­bi­ek, sze­gé­nyek, a kõ­bá­nyá­ban. Vi­szont akik a bör­tön­ben dol­goz­tak, azok­nak ti­los volt temp­lom­ba jár­ni, úgy­hogy ma­rad­tak az as­­szo­nyok. De mon­dom, fi­a­tal vol­tam, ki­men­tem a fo­ci­meccsek­­re, ös­­sze­ba­rát­koz­tam az em­be­rek­kel, jár­tam ve­lük fo­ciz­ni, ezért meg­sze­ret­tek és el­fo­gad­tak.

– Ne­vez­het­jük ezt egy­faj­ta mis­­szi­ós te­vé­keny­ség­nek?

– Hogy­ne.

– Vagy té­rí­tõ mun­ká­nak?

– Ez­zel a fo­ga­lom­mal óva­to­san bá­nok: té­rí­te­ni so­sem akar­tam, de an­nak min­dig örül­tem, ha va­la­kit si­ke­rült az Úr­is­ten fe­lé el­in­dí­ta­nom. És az két­ség­te­len, nagy öröm volt és egy­faj­ta vis­­sza­iga­zo­lás, hogy kö­rü­löt­tem min­dig volt egy jó csa­pat gye­rek. Foly­tat­va a pá­lyá­mat, 1976-ban he­lyez­tek át a Du­na má­sik ol­da­lá­ra, Pilismarótra, ahol 21 évig ma­rad­tam mint plé­bá­nos, és köz­ben már fi­lo­zó­fi­át ta­ní­tot­tam az esz­ter­go­mi te­o­ló­gi­án.

– Mi­lyen fi­lo­zó­fi­át ta­nul­nak a hall­ga­tók a te­o­ló­gi­án?

– Mint más­hol. Fi­lo­zó­fia­tör­té­ne­tet, per­sze, eg­zisz­ten­ci­a­liz­must, mar­­xiz­must, szó­val min­dent – az ere­de­ti szö­ve­gek alap­ján, de nyil­ván egy­faj­ta kri­ti­kai ér­tel­me­zés­ben. Leg­job­ban az is­me­ret­el­mé­let iz­ga­tott. Platón, Arisz­to­te­lész. Hei­degger volt a ked­ven­cem, az eg­zisz­ten­ci­a­liz­mus, és az­tán a perszona­lizmus. Szó­val na­gyon él­vez­tem, na­gyon él­vez­tem. És mi­köz­ben dél­elõt­tön­ként ta­ní­tot­tam, dél­után a Du­na-par­ton a gye­re­kek­kel ját­szot­tam, fo­gócs­káz­tam.

– Volt-e va­la­mi­lyen kap­cso­la­ta az ak­ko­ri­ban kény­sze­rû il­le­ga­li­tás­ban mû­kö­dõ bá­zis­kö­zös­sé­gek­kel, ame­lye­ket az ak­ko­ri el­vá­rá­sok sze­rint a hi­va­ta­los ka­to­li­kus egy­ház is ki­mon­dot­tan el­len­sé­ge­sen ke­zelt? Vagy ha nem, mi volt ró­luk a vé­le­mé­nye?

– A Bu­lá­nyi-moz­ga­lom­ra gon­dol nyil­ván.

– Pél­dá­ul.

– Nem volt ve­lük kap­cso­la­tom, pró­bál­tam tá­vol tar­ta­ni ma­gam, mert érez­tem, hogy ez ve­szé­lyes do­log, nem akar­tam so­ha koc­káz­tat­ni.

– Mi­ért nem?

– Mert ott volt anyám, aki­rõl gon­dos­kod­nom kel­lett. Én nem vol­tam olyan hõs fiú…

– De amúgy ro­kon­szen­ve­zett vol­na ve­lük?

– Nem na­gyon is­mer­tem õket. Tisz­tel­tem a va­gány­sá­gu­kat, de úgy fog­tam föl, hogy õk meg­te­he­tik, hogy „pac­káz­za­nak” az ál­la­mi ha­tó­sá­gok­kal, az Egy­ház­ügyi Hi­va­tal­lal, én nem. De ugyan­ak­kor ki­har­col­tam, hogy hit­tant ta­ní­tot­tam, és a ta­nács­el­nök meg az is­ko­la­igaz­ga­tó is el­néz­te, hogy min­dig ren­ge­teg gye­rek volt kö­rü­löt­tem. Be­jár­tuk a Pi­list. Nyá­ron min­dig lent vol­tunk a Du­na-par­ton. Má­ni­ám volt az eve­zés.

– Önt so­ha nem zsa­rol­ták meg vagy kí­sér­tet­ték meg, nem akar­ták be­szer­vez­ni, hogy je­lent­sen? A tár­sak­ról, az egy­há­zá­ról, a hí­vek­rõl.

– Pró­bál­koz­tak.

– És ho­gyan tud­ta el­há­rí­ta­ni?

– Ami­kor el­kezd­tek já­ro­gat­ni hoz­zám, ál­lí­tó­lag csak „is­mer­ked­ni, be­szél­get­ni”, ez már ’87–’88 kö­rül volt, elõ­ször nem ér­tet­tem, mi­ért jön­nek ilyen fur­csa em­be­rek. Az­tán el­kezd­tek hí­vo­gat­ni, mond­ván, olyan szim­pa­ti­kus va­gyok ne­kik, és még­is­csak be­szél­jünk ar­ról, hogy mi a vé­le­mé­nyem a po­li­ti­ká­ról. És ak­kor min­dig anyám­ra tud­tam hi­vat­koz­ni, hogy „jaj, én nem érek rá, mert anyám be­teg”. És va­la­hogy min­dig ki tud­tam búj­ni, az­tán jött 1989. Te­hát én meg­úsz­tam, há­la Is­ten­nek, nem kel­lett komp­ro­mit­tá­lód­nom. De meg­ér­tem azo­kat, aki­ket zsa­rol­tak, és nem tud­tak ne­met mon­da­ni.

– Azt is meg­ér­ti, hogy õk, il­let­ve az egy­há­zuk ezt má­ig nem vall­ják be a tár­sa­da­lom elõtt? Hogy nem gya­ko­rol­nak bûn­bá­na­tot, ami­ért „kön­­nyû­nek ta­lál­tat­tak” ab­ban a meg­mé­ret­te­tés­ben?

– De mit ké­ne be­val­la­ni? Azt, hogy zsa­rol­tak min­ket?

– Azt, hogy „gyen­gé­nek bi­zo­nyul­tunk”.

– Azt már elég sok­szor be­val­lot­tuk.

– Én más­képp em­lék­szem. Mi­köz­ben azt is tu­dom, hogy ta­lán az egy­há­zak­nak kel­lett el­vi­sel­ni­ük a leg­ke­mé­nyebb és leg­hos­­szab­ban tar­tó rep­res­­szi­ót. Te­hát bõ­ven van­nak men­tõ kö­rül­mé­nyek.

– Ezek nagy kér­dé­sek: egyik ol­da­lon ott vol­tak a na­gyon bát­rak, akik vé­gig­csi­nál­ták a bör­tön­éve­ket, a má­sik ol­da­lon pe­dig a – mond­juk – gyen­gék. De nem hi­szem, hogy so­kan vol­tak, akik el­árul­ták az egy­há­zat.

– És az em­be­re­ket? A hí­ve­ket? A tár­sa­dal­mat, amely­ben mû­köd­tek? Azo­kat, akik irán­tuk bi­za­lom­mal vol­tak?

– Amit én ezek­bõl az ügy­nök­ak­ták­ból meg­is­mer­het­tem, azok­ból úgy lá­tom, a leg­töb­ben sem­mit­mon­dó je­len­té­se­ket ír­tak: pél­dá­ul, hogy elég so­kan vol­tak a kör­me­ne­ten, meg hogy el­éne­kel­ték a Szó­za­tot a mi­se vé­gén. Szó­val sze­rin­tem ez egy föl­tu­pí­ro­zott do­log, rá­adá­sul al­jas do­log­nak tar­tom épp a ka­to­li­kus egy­há­zon szá­mon kér­ni a gyen­ge­sé­gét, ami­kor an­­nyi­ra meg­aláz­ták és zsa­rol­ták a pap­ja­it. Egyéb­ként ilyen zsa­ro­lás­nak a pe­da­gó­gu­sok és a pro­tes­táns lel­ké­szek is ki vol­tak té­ve. Ne­kik bi­zo­nyos szem­pont­ból még ne­he­zebb volt a hely­ze­tük, mert õket a csa­lád­juk­kal zsa­rol­ták.

– A ró­mai ka­to­li­kus pa­po­kat pe­dig – gon­do­lom – a cö­li­bá­tus pa­ran­csá­nak meg­sze­gé­sé­vel, te­hát a kap­cso­la­ta­ik­kal.

– Igen, nõ­ügyek­kel.

– Vagy nõ­ügyek­kel, vagy eset­leg ho­mo­sze­xu­á­lis kap­cso­la­tok­kal.

– De épp ezért mon­dom, hogy ez na­gyon fon­dor­la­tos do­log volt, min­den­ki­rõl min­dent tud­ni akar­tak az ávó­sok, és óri­á­si há­ló­za­tuk volt. Mai eszem­mel meg­döb­be­nek, hogy men­­nyi em­bert tud­tak fog­lal­koz­tat­ni a be­sú­gás­sal. Ma­ga a szi­tu­á­ció volt olyan, amit sze­rin­tem a mai nem­ze­dék már nem is ért: egy ate­is­ta dik­ta­tú­ra gya­ko­rolt alig el­vi­sel­he­tõ nyo­mást az egy­ház­ra, mi meg azon igye­kez­tünk, hogy azért még­is, hadd le­gyen nyit­va a temp­lom, és még­is le­hes­sen hit­tan­órát, elsõáldozást, bér­má­lást tar­ta­ni, és ezért min­den­fé­le komp­ro­mis­­szu­mo­kat kö­töt­tünk. De nem ta­gad­tuk meg a hi­tün­ket, er­rõl szó nem volt. Ezért mon­dom, hogy nem fa­ir, ha a mai kö­rül­mé­nye­ket vis­­sza­ve­tít­ve a hat­va­nas-het­ve­nes évek­re, szá­mon kér­jük, hogy mi­ért nem volt több vér­ta­nú­ja az egy­ház­nak. Ezt a kér­dést azért én óva­to­san ke­zel­ném.

– Vis­­sza­tér­ve a tör­té­ne­té­hez, még pilismaróti plé­bá­nos volt, ami­kor a Hit­tu­do­má­nyi Aka­dé­mia rek­to­ra lett?

– 1997-tõl 1999-ig Esz­ter­gom bel­vá­ros­ban vol­tam plé­bá­nos, és ’99-ben ne­ve­zett ki Paskai bí­bo­ros úr rek­tor­nak a sze­mi­ná­ri­um­ba. Majd 2000-ben let­tem se­géd­püs­pök, és 2003 áp­ri­li­sá­ban kap­tam a ki­ne­ve­zést a vá­ci püs­pök­ség­re. Hát az már megint egy egé­szen más fe­je­zet.

– Mi­tõl lesz az em­ber püs­pök, egy egy­ház­me­gye irá­nyí­tó­ja – per­sze azon kí­vül, hogy ki­ne­ve­zik?

– Azt én sem tu­dom. Most már ugye ez a ti­zen­ket­te­dik évem, fan­tasz­ti­kus él­mény volt, hogy vis­­sza­jö­het­tem Vác­ra a di­ák­vá­ro­som­ba, és egy­szer csak rám sza­kadt en­nek a ha­tal­mas egy­ház­me­gyé­nek a fe­le­lõs­sé­ge. Az egész Nóg­rád, Pest me­gye két­har­ma­da, te­hát a Du­ná­tól ke­let­re esõ kö­zép­sõ or­szág­rész, ben­ne Szol­nok kör­nyé­ke, a Ti­sza-men­te. De Hat­van kör­nyé­ke is be­le­tar­to­zik, még He­ves­bõl is van egy kis rész, te­hát az or­szág ti­ze­de. És 350 temp­lo­munk van, an­nak a gond­ja, és an­­nyi kö­zös­ség.

– Tu­dom, hogy sze­ret­né le­ráz­ni ma­gá­ról, he­lye­seb­ben az egy­há­zá­ról a temp­lo­mok gond­ját. Mi­ért?

– Mert úgy gon­do­lom, hogy ez na­gyon el­lent­mon­dá­sos örök­sé­günk. Per­sze büsz­kék va­gyunk a mû­em­lé­ke­ink­re, ter­mé­sze­te­sen nem hagy­juk õket ös­­sze­dõl­ni, de ez óri­á­si te­her az egy­há­zon, amely el­von­ja a lel­ki-szel­le­mi ener­gi­á­in­kat a lel­ki temp­lom­épí­tés­tõl, az er­köl­csi hit­ben va­ló for­má­lás­ról, a ne­ve­lés­rõl. Ami az egy­ház iga­zi kül­de­té­se len­ne: se­gít­sé­get nyúj­ta­ni a csa­lá­dok éle­té­ben, az if­jú­ság ne­ve­lé­sé­ben, a szo­ci­á­lis prob­lé­mák meg­ol­dá­sá­ban.

– Mert ma nem eze­ket tart­ja el­sõ­ren­dû­en fon­tos fel­ada­tá­nak az egy­ház?

– Ez óri­á­si te­her­ként ne­he­ze­dik az egy­há­zunk­ra. Ez a meg­örö­költ biz­ton­ság, meg­örö­költ gaz­dag­ság, ami nem kon­ver­tál­ha­tó, nem for­dít­ha­tó át fel­hasz­nál­ha­tó tõ­ké­vé. Pe­dig, ahogy a hit­ben élõ em­ber­nek az élet­vi­tel­ében is egyen­súly­nak kell len­nie az Is­ten és az em­be­rek irán­ti kap­cso­la­tá­ban, úgy kel­le­ne en­nek tör­tén­nie az egy­ház ese­té­ben is. Amit a bib­li­ai fõ pa­rancs mond: hogy ura­dat, is­te­ne­det imádd, és tel­jes szí­ved­bõl sze­resd az em­ber­társ­adat, a fe­le­ba­rá­to­dat. Te­hát a ket­tõ ös­­sze­tar­to­zik.

– Va­gyis e sze­rint a leg­fõbb pa­ran­cso­lat sze­rint az egy­ház szá­má­ra két egyen­ran­gú fel­adat a hit­élet és az em­be­rek szol­gá­la­ta?

– Igen, és a ket­tõ kö­zöt­ti egyen­súlyt kell meg­ta­lál­ni. Per­sze nagy a kí­sér­tés, hogy az em­ber elõny­be he­lyez­ze az üd­vös­ség út­já­nak a mû­ve­lé­sét, hi­szen azon ke­resz­tül ve­zet az út a menny­or­szág­ba. De ha emi­att el­ha­nya­gol­juk a fe­le­ba­rá­ta­ink szol­gá­la­tát, ak­kor ön­zõ ér­dek ve­zé­rel min­ket, nem az ön­zet­len jó­ság. A kí­sér­tés per­sze min­dig je­len van, hogy ma­gán­ügy­ként ke­zel­jük a val­lást, és azt mond­juk: en­gem nem ér­de­kel ez a vi­lág, elég, ha jó em­ber va­gyok, be­csü­le­tes, min­dig meg­te­szem a kö­te­les­sé­ge­met, já­rok temp­lom­ba, imád­ko­zom, mert így szer­zek ér­de­me­ket az Úr­is­ten­nél. Nagy a kí­sér­tés, hogy csak ma­gam­mal tö­rõd­jek. Ezt sok­szor úgy sar­kít­juk ki – ez a mi pla­to­nis­ta örök­sé­günk –, hogy a test bör­tön, ahon­nan ki kell sza­ba­dí­ta­ni a lel­ket. Ho­lott csak ar­ról van szó, hogy az ön­zés bék­lyó­i­ból kel­le­ne ki­sza­ba­dul­nia az em­ber­nek, hogy sza­ba­don tud­jon sze­ret­ni. Sza­ba­don tud­jon má­sok fe­lé for­dul­ni. Ez az a Szent Ferenc-i gon­do­lat, ami en­gem min­dig se­gít ab­ban, hogy egyen­súly­ban le­gyek. A va­ló­di, a hi­te­les ke­resz­tény gon­dol­ko­dás, amit Jé­zus­tól ta­nu­lunk, és amit pél­dá­ul Szent Já­nos úgy fo­gal­maz meg: ho­gyan sze­ret­het­nénk Is­tent, akit nem lá­tunk, ha az em­ber­tár­sunk­kal nem tö­rõ­dünk, akit lá­tunk. És ak­kor már meg is ér­kez­tünk nap­ja­ink leg­na­gyobb kér­dé­sé­hez: ho­gyan te­kin­tünk mi a má­sik em­ber­re. Hogy test­vér­ként te­kin­tünk-e a ci­gány­ra vagy – most már tu­dom, ho­gyan kell mon­da­ni, mert múlt­kor na­gyon ki­kap­tam, hogy né­gert mond­tam – az afroamerikai em­ber­re. Épp ma ol­vas­tam a gala­tákhoz írt le­vél­ben, hogy a sza­bad­sá­got Krisz­tus sze­rez­te meg ne­künk. És nincs töb­bé zsi­dó vagy gö­rög, rab­szol­ga vagy sza­bad, fér­fi vagy nõ, mind­nyá­jan Is­ten gyer­me­kei va­gyunk. Ez ma­ga a krisz­tu­si sza­bad­ság: hogy nin­cse­nek elõ­í­té­le­tek. Ah­hoz azon­ban, hogy ide el­jus­sunk, min­dig ön­vizs­gá­lat­ra van szük­sé­günk. Épp ez egyéb­ként a kö­ze­le­dõ nagy­böjt ér­tel­me is: hogy el­len­õriz­zük, hogy a ko­or­di­ná­ták a he­lyü­kön van­nak-e.

– Nem ér­tem. Mi­ért kell ah­hoz böj­töl­ni?

– A böjt na­gyon fon­tos. Ép­pen most, az uk­raj­nai vál­ság kap­csán a pá­pa és az uk­raj­nai püs­pö­kök is kér­ték, hogy „böj­töl­je­tek és imád­koz­za­tok ér­tünk”. A böjt a szo­li­da­ri­tás leg­tisz­tább és leg­õszin­tébb meg­nyi­lat­ko­zá­sa. Hogy ami­kor má­sok éhez­nek, nyo­mo­rog­nak, szen­ved­nek, ak­kor én ne en­ged­jek meg ma­gam­nak min­den lu­xust. És ön­ként, nem pa­rancs­szó­ra, ha­nem bel­sõ együtt­ér­zés­bõl tart­sak mér­té­ket.

– De ezek nem af­fé­le kül­sõ­sé­gek, for­mai dol­gok? Mi mú­lik azon, hogy eszem-e húst, vagy nem?

– Az ön­be­csü­lé­sem mú­lik raj­ta. Eb­ben a nyo­mo­rult vi­lág­ban, ahol ilyen óri­á­si kü­lönb­sé­gek van­nak a gaz­da­gok és a sze­gé­nyek kö­zött, hí­võ em­ber­ként, ke­resz­tény em­ber­ként mond­ha­tom-e én azt, hogy nincs kö­zöm az éhe­zõk­höz? Mi­cso­da hi­te van an­nak – kér­de­zi Fe­renc pá­pa is foly­ton –, aki így gon­dol­ko­dik? De ne men­jünk olyan mes­­szi­re, néz­zük a mi leg­ége­tõbb prob­lé­mán­kat. Szé­gyen még ki­mon­da­ni is, de tény: a mi temp­lom­ba já­ró em­be­re­ink­nek a fe­le nem tart­ja em­ber­nek a ci­gányt.

– Ez op­ti­mis­ta becs­lés, a fel­mé­ré­sek sze­rint az is­ko­lá­ba já­ró gyer­me­kek szü­le­i­nek több mint 90 szá­za­lé­ka nem sze­ret­né, ha a gye­re­ke mel­lett ci­gány­gye­rek ül­ne az is­ko­lá­ban.

– Én csak a temp­lom­ba já­rók­ról me­rek nyi­lat­koz­ni: ezek­nek az em­be­rek­nek a fe­lé­re jel­lem­zõ a ki­re­kesz­tõ gon­dol­ko­dás. Azt mond­ják: „Eze­ken a nem-em­be­re­ken úgy­sem le­het se­gí­te­ni, mert lus­ták és lop­nak.” És köz­ben eszük­be sem jut, hogy a ci­gá­nyok­nak leg­in­kább épp ar­ra len­ne szük­sé­gük, hogy em­ber­szám­ba ve­gyük õket. És igaz, hogy a ka­to­li­kus egy­há­zi szer­ve­ze­tek gyö­nyö­rû dol­go­kat tesz­nek a ci­gá­nyo­kért, az arlói apá­cák pél­dá­ul ott él­nek kö­zöt­tük, ne­ve­lik, se­gí­tik õket, és Esz­ter­gom­ban is kö­zel­rõl lát­tam, ho­gyan fog­lal­koz­nak a ci­gá­nyok­kal az is­ko­la­test­vé­rek, be­köl­töz­nek a cigánynegyedbe, reg­gel vi­szik ké­zen fog­va a gye­re­ke­ket az is­ko­lá­ba, dél­után fog­lal­koz­nak a fel­nõt­tek­kel, kö­zös­sé­gi há­zat hoz­tak lét­re, ta­nít­ják õket a ház­tar­tá­si mun­kák­ra, gye­rek­ne­ve­lés­re… És van jó pár volt ta­nít­vá­nyom, aki ott él a ci­gá­nyok kö­zött, ta­no­dát ve­zet, szo­ci­á­lis fog­lal­koz­ta­tót, szo­ci­á­lis szö­vet­ke­ze­tet szer­vez, te­hát mun­ka­he­lyet te­remt. De ami az el­múlt hu­szon­öt év­ben tör­tént a ci­gány­ság­gal, hogy tö­me­ge­sen vesz­tet­ték el a mun­ká­ju­kat, ke­rül­tek ut­cá­ra és az éh­ha­lál szé­lé­re csa­lá­dos­tul, az még­is­csak az egész tár­sa­dal­munk fe­le­lõs­sé­ge és szé­gye­ne. És ezt nem néz­het­jük to­vább öl­be tett kéz­zel. Nem mond­hat­juk, hogy mi kö­zünk hoz­zá. Fe­renc pá­pánk is er­rõl be­szél: hogy káini gon­dol­ko­dás­ra vall, ha azt mond­juk, mi kö­zünk hoz­zá­juk. Vagy még in­kább, ha meg is ta­gad­juk a test­vér­sé­get ve­lük. Te­hát eb­ben a szo­li­da­ri­tás­ban itt min­den­ki­nek részt kel­le­ne vál­lal­nia.

– De a leg­job­ban ép­pen ön­nek kell tud­nia, hogy a ma­gyar­or­szá­gi ró­mai ka­to­li­kus egy­ház eb­ben egy­ál­ta­lán nem jár élen.

– De­hogy­nem! Ki jár élen, ha nem mi?! Mi min­dent tesz a Mál­tai Sze­re­tet­szol­gá­lat a ci­gá­nyo­kért?! Mon­dom, én be­lül­rõl lá­tom, mit küsz­kö­dünk ér­tük.

– Én ez­zel szem­ben úgy ta­pasz­ta­lom, leg­töb­bet a kü­lön­fé­le, az új egy­ház­ügyi tör­vény sze­rint nem is egy­házstá­tu­sú me­to­dis­ta és újpro­testáns, va­la­mint budd­his­ta tí­pu­sú kis­egy­há­zak te­szik ér­tük.

– Hig­­gye el, hogy mi sok­kal töb­bet te­szünk! Csak mi nem rek­lá­moz­zuk.

– Õk sem, hi­szen ál­ta­lá­ban sze­gé­nyek, mint a temp­lom ege­re. De ta­lán hal­lott a mánfai kol­lé­gi­um szo­mo­rú tör­té­ne­té­rõl. Ezt a Dél-Ba­ra­nyá­ban egy­kor volt kol­lé­gi­u­mot a 90-es évek ele­jén né­met ka­to­li­ku­sok pén­zén hoz­ták lét­re, olyan né­met em­be­rek pén­zén, akik eu­ró­pa­i­ként szí­ve­sen hoz­tak anya­gi ál­do­za­tot azért, hogy a rend­szer­vál­tás utá­ni ma­gyar tár­sa­dal­mat tá­mo­gas­sák a de­mok­rá­cia ki­tel­je­sí­té­sé­ben. Ez a kol­lé­gi­um lett az­tán né­hány év­re ott­ho­na, af­fé­le zsi­lip­je azok­nak a ba­ra­nyai ci­gány­te­le­pek­rõl ér­ke­zett ro­ma fi­a­ta­lok­nak, akik Pé­csett kü­lön­bö­zõ gim­ná­zi­u­mok­ban ta­nul­tak, ugyan­azok­ban, ame­lyek­ben a nem ro­ma gye­re­kek. Köz­ben a kol­lé­gi­um­ban meg­is­mer­ked­tek és meg­ta­nul­tak él­ni esz­kö­zök­kel, hely­ze­tek­kel, a több­sé­gi tár­sa­da­lom szá­má­ra min­den­na­pos le­he­tõ­sé­gek­kel, szem­üve­get és fog­sza­bá­lyo­zót kap­tak, ha ar­ra volt szük­sé­gük, és mi­vel mind ha­son­ló kö­rül­mé­nyek kö­zül ér­kez­tek, azt is meg­ta­nul­ták egy­más­tól, ho­gyan ne es­se­nek két­ség­be, ho­gyan ne hát­rál­ja­nak meg, ha ki­re­kesz­tés­sel, bán­tás­sal, elõ­í­té­le­tek­kel ta­lál­koz­nak. És ezt a kol­lé­gi­u­mot be kel­lett zár­ni, mert a ma­gyar tár­sa­da­lom, ben­ne a ma­gyar ka­to­li­ku­sok – szem­ben a né­me­tek­kel – nem vol­tak haj­lan­dók fönn­tar­ta­ni.

– Na­gyon so­kat kap­tunk Né­met­or­szág­tól, az két­ség­te­len, de hig­­gye el, na­gyon so­kat tesz a ci­gány­sá­gért a ma­gyar ka­to­li­kus egy­ház is. És nincs ér­tel­me, hogy mi most itt ri­va­li­zál­junk.

– Püs­pök úr és a kör­nye­ze­te va­ló­ban na­gyon so­kat tesz, ez köz­tu­do­má­sú, de ez nem ál­ta­lá­nos.

– Ugyan­ezt csi­nál­ják a gö­rög ka­to­li­ku­sok, tu­dom, mit küsz­köd­nek pél­dá­ul Nyír­egy­há­za kör­nyé­kén. Az­tán ott van­nak a szer­ze­te­se­ink, a szaléziak pél­dá­ul Ka­zinc­bar­ci­kán. Ne­künk is van Egyházas­ger­gén egy szak­mun­kás­kép­zõnk, ahol 99 szá­za­lék­ban ci­gány­ gye­re­ke­ket ta­ní­ta­nak nagy tü­re­lem­mel, és mun­ka­hely­hez se­gí­tik õket, mert ez a kulcs­kér­dés: egy­szer­re szo­ci­á­lis hát­te­ret biz­to­sí­ta­ni – hogy le­gyen em­ber­hez mél­tó ott­ho­nuk, és hogy is­ko­lá­ba jár­ja­nak –, és mun­ka­he­lyet te­rem­te­ni. Mert ez a vad­ka­pi­ta­liz­mus, ami­ben ma élünk, ki­ûzi eb­bõl a vi­lág­ból a szak­kép­zet­len mun­ká­so­kat.

– Va­jon ho­gyan sze­rez­nek azok a gye­re­kek pi­ac­ké­pes és kon­ver­tál­ha­tó szak­ér­tel­met – ami érett­sé­gi nél­kül ma már úgy­szól­ván le­he­tet­len –, ha szegregált is­ko­lák­ban ta­nul­nak? Tu­dom, hogy ön egyet­ért a Ba­log Zol­tán ál­tal pre­fe­rált el­kép­ze­lés­sel, amit õ sze­re­tet­tel­jes szeg­re­gá­ci­ó­nak ne­vez…

– Igen, én is en­nek va­gyok a hí­ve, és bor­zasz­tó­an fel­há­bo­rít, ami­kor min­den­fé­le szlo­ge­nek­kel ete­tik a tár­sa­dal­mat. A mi­nisz­ter úr­ral együtt val­lom, hogy az in­teg­rá­ció fel­té­te­le a mód­szer­ta­ni szeg­re­gá­ció. Aki kö­zel­rõl is­me­ri a ci­gá­nyo­kat, mint én, aki köz­tük él­tem Pi­lismaróton, az a szak­em­be­rek­kel együtt ezt vall­ja.

– Az mit je­lent, hogy mód­szer­ta­ni szeg­re­gá­ció?

– Hogy elõ­ször a ta­no­dá­ban meg kell ta­ní­ta­ni azt a gye­re­ket ír­ni, ol­vas­ni, hogy utá­na ne gú­nyol­ják ki õt a töb­bi­ek, és ne néz­zék ki az is­ko­lá­ból. Mert õt oda föl kell se­gí­te­ni. Eh­hez azon­ban elõbb kü­lön kell fog­lal­koz­nunk ve­le. Az szeg­re­gá­ció, ha mi a ta­no­dá­ban fog­lal­ko­zunk ve­lük kü­lön?

– Nem az, ha nem csak ci­gány gye­re­kek ta­nul­nak ott.

– Ha erõl­tet­jük, hogy to­vább­ra is a töb­bi­ek­kel, a nem ci­gá­nyok­kal együtt jár­jon, ak­kor õ min­dig az utol­só pad­ban fog ül­ni, õ min­dig csak „a kis hü­lye” ma­rad a töb­bi­ek szá­má­ra, és nem lesz esé­lye, hogy föl­zár­kóz­zon.

– De csak ak­kor, ha nem se­gí­tik õt eb­ben. Ha ma­gá­ra hagy­ják. Ha a ta­nár csak le­ad­ja az anya­got, és utá­na szá­mon kér, és nem ab­ban ér­de­kelt, hogy a gye­re­kek hasz­nál­ha­tó tu­dás­hoz jus­sa­nak. A kor­sze­rû is­ko­lák­ban, a vi­lág­ban a gye­re­kek ki­sebb cso­por­tok­ban együtt dol­goz­nak, és mi­vel mind­egyi­kük ér­de­kelt a kö­zös ered­mény­ben, se­gí­te­ni fog­ják a le­ma­ra­dót, mert a töb­bi­ek mi­nél jobb tel­je­sít­mé­nyé­ben is ér­de­kel­tek. Azok­ban az or­szá­gok­ban ahol kor­sze­rû is­ko­lák­ban ta­nul­nak a gye­re­kek, ezek egyéb­ként a leg­ha­té­ko­nyabb ok­ta­tá­si rend­szer­rel ren­del­ke­zõ or­szá­gok, a le­ma­ra­dó­kat, a be­il­lesz­ke­dé­si prob­lé­má­val küz­dõ­ket és ál­ta­lá­ban a kö­zös­sé­ge­ket ki­vá­ló szak­em­be­rek, és nem­csak pe­da­gó­gu­sok, ha­nem pél­dá­ul pszi­cho­ló­gu­sok és má­sok is se­gí­tik, és ezért ott nem ala­kul­hat­nak ki olyan vi­szo­nyok, hogy a több­ség egye­se­ket ki­néz­zen, ki­utál­jon, ki­re­kes­­szen. Rá­adá­sul ott a több­ség­hez tar­to­zó gye­rek is meg­ta­nul­ja, hogy más­mi­lyen gye­re­kek is van­nak, akik azon­ban nem ér­ték­te­le­neb­bek ná­la, csak má­sok, és tõ­lük is van mit ta­nul­ni. Köz­ben meg­is­mer­ked­nek a szo­li­da­ri­tás ér­zé­sé­vel is. Nem gon­dol­ja, hogy ez cél­ra­ve­ze­tõbb len­ne, mint el­kü­lö­nít­ve fel­zár­kóz­tat­ni a ci­gány gye­re­ke­ket?

– De hi­szen ugyan­ar­ról be­szé­lünk! Mert mi a cél? Hogy az a ci­gány­nak szü­le­tett gye­rek egy­szer majd ön­ma­gá­ról gon­dos­kod­ni tud­jon, vagy pe­dig az, hogy je­lent­hes­sük Brüs­­szel­nek, hogy ná­lunk nincs szeg­re­gá­ció. Mi­ért nem be­szé­lünk õszin­tén? Akik a ci­gá­nyok­kal fog­lal­koz­nak, mind tud­ják, hogy ve­lük két­szer-há­rom­szor any­­nyi idõt kell fog­lal­koz­ni, mint a nem ci­gány gye­rek­kel. Mon­dok egy pél­dát: az én egyik ked­ves ta­nít­vá­nyom, So­mos La­ci húsz éve ezt csi­nál­ja Ka­pos­vár kör­nyé­kén, há­rom ci­gány­te­le­pen dol­go­zik. Azt mond­ja, hogy sír­va jön az egyik gye­rek, hogy nem tud­ja meg­csi­nál­ni a há­zi fel­ada­tot. Hát mi­ért, mi a fel­adat? Hogy ha en­­nyi a hos­­szú­ság, an­­nyi a szé­les­ség, ak­kor szá­mítsd ki a te­rü­le­tet. És el­kezd po­tyog­ni a gye­rek kön­­nye. Mi a baj eb­ben? De mi az, hogy te­rü­let? Te­hát az alap­ve­tõ fo­gal­mak­kal nin­cse­nek tisz­tá­ban.

– A mér­ta­ni fo­gal­mak­kal a nem ro­ma gye­re­kek is több­nyi­re csak az is­ko­lá­ban ta­lál­koz­nak. Mi­ért nem ta­nul­hat­ják meg együtt, ci­gány és nem ci­gány eze­ket az alap­ve­tõ fo­gal­ma­kat?

– Mert õt ott ki­ne­ve­tik, ki­gú­nyol­ják. A pe­da­gó­gus pe­dig köz­ben vért iz­zad, hogy nem tud ha­lad­ni, mert a kis ci­gány­gye­rek még azt sem tud­ja, hogy mi az, hogy te­rü­let. Eh­hez va­la­ki kell, aki meg­ma­gya­ráz­za ne­ki…

– Ez a kö­zös is­ko­lá­ban mi­ért nem le­het­sé­ges? Mi­ért a „sze­re­tet­tel­jes szeg­re­gá­ció”, mi­ért nem egy kor­sze­rû és ha­té­kony is­ko­la­rend­szer meg­va­ló­sí­tá­sa a cél?

– De mi­ért nem pró­bál­juk azt, amit mi csi­ná­lunk?

– Ezt pró­bál­ják a het­ve­nes évek­tõl nap­ja­in­kig, Ilku Pál­tól Ba­log Zol­tá­nig. Min­dig ezt pró­bál­ták. Mi­re ju­tot­tunk ve­le?

– Én csak azt lá­tom, hogy a mai ma­gyar tár­sa­da­lom­ban a nem ci­gány szü­lõk­nek leg­alább a 90 szá­za­lé­ka nem en­ge­di, hogy a gye­re­ke mel­lett ci­gány ül­jön.

– Az in­teg­rá­ció meg­va­ló­sí­tá­sa nem is a szü­lõ dol­ga. Õt is meg le­het ér­te­ni, nem akar­ja – mert nincs a meg­fe­le­lõ tu­dás bir­to­ká­ban – a gye­re­ke jö­võ­jét a ro­ma in­teg­rá­ció ol­tá­rán fel­ál­doz­ni. Ez len­ne az ál­la­mi fel­adat.

– Ho­gyan, ha a szü­lõk boj­kot­tál­ják?!

– Úgy, hogy kor­sze­rû is­ko­lát, is­ko­la­rend­szert csi­nál. Re­mek pél­dák van­nak er­re a vi­lág­ban.

– Ez­zel én vi­tat­koz­nék. Amed­dig nem tud­juk át­vin­ni a köz­gon­dol­ko­dás­ba, hogy a ci­gányt is em­ber­nek tart­suk, ad­dig ez nem fog men­ni.

– És ha csak fel­nõtt ko­rá­ban is­me­rik meg õt, mi­u­tán ki­jár­ta a tisz­tán ci­gány is­ko­lát, ak­kor em­ber­nek fog­ják tar­ta­ni?

– Ha­ma­rabb, ha­ma­rabb kell. A ta­no­darend­sze­rünk­kel a gye­re­kek 14-15 éves ko­rá­ra cé­loz­zuk meg az alap­ve­tõ kom­pe­ten­ci­ák és a szö­veg­ér­tés meg­fe­le­lõ szint­jé­nek ki­ala­ku­lá­sát, utá­na me­het­nek a kö­zös is­ko­lá­ba. Hacsak nem men­nek el szül­ni ad­dig­ra, mert ez egy ös­­sze­tett prob­lé­ma…

– Ak­kor még ma­rad egy évük a tan­kö­te­le­zett­ség vé­gé­ig. És nem sok­kal ki­sebb a va­ló­szí­nû­sé­ge, hogy 14 éves ko­rá­ban el­megy szül­ni, ha lát­ja, ho­gyan él­nek a ve­le egy­ko­rú, ná­la sok­kal sze­ren­csé­sebb gye­re­kek?

– Mi­ért nem hisz­nek ne­künk, akik­nek van­nak eb­ben az ügy­ben ta­pasz­ta­la­ta­ink, és van­nak ered­mé­nye­ink? Ez ak­ko­ra ki­hí­vá­sa a tár­sa­dal­munk­nak, ami elõl nem le­het el­búj­ni! És itt most megint konk­ré­tan a nyír­egy­há­zi ci­gány­get­tó­ra gon­do­lok, ami­vel küsz­kö­dik a Ko­csis Fü­löp püs­pök úr, vol­tam ab­ban az is­ko­lá­ban. Ott, ab­ban a vá­ros­rész­ben csak ci­gány­csa­lá­dok él­nek.

– És nem le­het õket bus­­szal be­vin­ni a vá­ro­si is­ko­lá­ba?

– De hogy a fe­né­be? Hogy a fe­né­be tud­juk azt meg­ol­da­ni, és pont ezt tar­tom én a leg­os­to­bább – bo­csá­nat – do­log­nak: ki­sza­kí­ta­ni õket az élet­te­rük­bõl.

– Mu­száj ki­sza­kad­ni­uk.

– Nem mu­száj.

– Ak­kor ho­gyan fog­nak eb­ben az or­szág­ban él­ni? Min­dig a ci­gány­te­le­pen fog­nak ko­sa­rat fon­ni?

– Nem. Az én ál­mom – már so­kan ki­ne­vet­tek en­gem ezért – egy XXI. szá­za­di na­rod­nyikmoz­ga­lom. Kö­zé­jük men­ni, és ott él­ni ve­lük együtt, és se­gí­te­ni õket. Ott van a VIII. ke­rü­le­ti get­tó. Mi­re men­tünk ve­le? Vagy a mis­kol­ci get­tó, amit most szá­mol­nak föl. Ért­sük meg, fo­gad­juk el vég­re, hogy nem jár­ha­tó út, ha õket csak úgy be­lök­jük a vá­ros­ba, és ott el­vesz­tik a természetközeli élet le­he­tõ­sé­gét. Mi­ért nem tu­dunk ne­kik se­gí­te­ni ab­ban, hogy ott ma­rad­ja­nak, aho­vá szü­let­tek? Ez a tár­sa­dal­munk egyik nagy nyo­mo­rú­sá­ga! Nem õket kell be­vin­ni az élet­ide­gen kö­zeg­be, ha­nem kö­zé­jük men­ni. So­mos La­ci, aki húsz éve kö­zöt­tük van, me­sé­li, hogy az el­sõ idõ­ben még az er­dõ­ben szül­tek a ci­gány asszony­ok. Húsz év alatt épí­tett nem tu­dom, hány há­zat már ne­kik, igaz, azo­kat is kül­föl­di se­gít­ség­gel. Van há­rom kö­zös­sé­gi há­zuk, a há­rom nagy ci­gány­te­le­pen, ahol van mo­so­da, pe­len­ká­zó, és köz­ben pár­hu­za­mo­san megy a ta­no­dá­juk, és min­den ci­gány­ gye­rek el­jut a nyolc osz­tá­lyig.

– Az­zal mi­re megy, ha fel­nõ, mi­lyen mun­kát kap? Ha ci­gány­te­le­pen nõtt föl, hogy fog on­nan ki­sza­ba­dul­ni, hogy fog on­nan el­jut­ni – te­szem azt, és ért­se kép­le­te­sen! – a Ró­zsa­domb­ra? Vagy mond­juk a Baj­csy­-Zsi­linsz­ky út­ra?

– Nem, ne men­jen a Ró­zsa­domb­ra.

– Mi­ért ne men­jen, ha sze­ret­ne? – és is­mét­lem, a Ró­zsa­dom­bot nem szó sze­rint ér­tem. Mi­ért ne tar­toz­hat­na õ is az úgy­ne­ve­zett kö­zép­osz­tály­ba? Mi­ért ne sze­rez­het­ne dip­lo­mát? Mi­ért ne le­het­ne ügy­véd vagy egye­te­mi ok­ta­tó? Aka­dé­mi­kus?

– A fel­emel­ke­dés az nem ke­ve­re­dés. Mi­ért fe­lejt­jük el min­dig, hogy a ci­gány­ság föl­eme­lé­se csak úgy megy, ha sa­ját iden­ti­tá­sát, kul­tú­rá­ját meg tud­ja õriz­ni.

– Ha akar­ja. És ha az nem csak a nyo­mor kul­tú­rá­ja, mert már csak az ma­radt. És ha köz­ben más kul­tú­rá­kat is meg­is­mer­het.

– De ez a baj. Ab­ban kell se­gí­te­ni õt, hogy büsz­ke le­gyen rá, és ne akar­jon más len­ni. Más­fe­lõl mi­ért kell nyo­mor­ban él­nie? Észak-Nóg­rád­ban van­nak olyan fal­va­ink, ahol már ki tud­ja, mi­ó­ta nem szü­le­tett fe­hér gye­rek. 2014-ben a Nóg­rád me­gyei új­szü­löt­tek több mint a fe­le ci­gány csa­lád­ba szü­le­tett. Te­hát ez a ten­den­cia. A tár­sa­da­lom fe­le­lõs­sé­ge pe­dig az, hogy ezek az em­be­rek ne le­gye­nek ki­szol­gál­tat­va a re­mény­te­len­ség­nek. Min­den­ki ma­rad­has­son ott, aho­va szü­le­tett, és ott ta­nít­suk meg õket a kert­mû­ve­lés­re, az ál­lat­te­nyész­tés­re. Ta­nít­suk meg õket a né­pi kul­tú­rá­juk õr­zé­sé­re.

– Ez a XXI. szá­zad.

– A XXI. szá­zad­ban.

– Va­gyis ma­rad­ja­nak ott, aho­vá szü­let­tek, és ahon­nan a nem ci­gá­nyok mind el­men­nek, el­me­ne­kül­nek? Le­gye­nek Ma­gyar­or­szág­nak ki­zá­ró­lag ci­gá­nyok lak­ta vég­te­le­nül el­ma­ra­dott és ki­zá­ró­lag nem ci­gá­nyok lak­ta fej­lett ré­szei? Eb­be be­le­gon­dol­ni is fé­lel­me­tes…

– Most megint na­gyon me­re­de­ket mon­dok: ha én nem vá­ci püs­pök len­nék, ha­nem, mond­juk csak egy nor­má­lis ma­gyar ál­lam­pol­gár, nem Pes­ten lak­nék. Ha­nem bol­do­gan men­nék vi­dék­re, ott lé­te­sí­te­nék egy far­mot, de ott én hall­gat­nék Mo­zar­tot meg ol­vas­nék, mit tu­dom én, He­ming­wayt.

– De ezek­re a gye­re­kek­re nem ez az idill vár, rá­juk nem ez a sors vár.

– Eh­hez kel­le­ne õket se­gí­te­ni. És ha már szó­ba hoz­ta a Ró­zsa­dom­bot: ha an­nak a sok drá­ga vil­lá­nak a la­kó­ja vagy a Szent­end­re kör­nyé­ki ele­gáns lu­xus­nya­ra­lók tu­laj­do­no­sai el­jut­ná­nak az em­ber­sé­gük­nek ar­ra a mi­ni­mu­má­ra, hogy nem ön­zõ mó­don ka­par­nák a ma­guk hasz­nát, ha­nem meg tud­nák osz­ta­ni a le­he­tõ­sé­ge­i­ket a sze­gé­nyek­kel, ak­kor an­nak a ci­gány em­ber­nek ott Nógrádkövesden is ta­lán meg­adat­na, hogy kul­tu­rált ház­ban lak­jon, hogy le­gyen internet-hozzáférése, és egész­sé­ge­sen táp­lál­koz­zon. Per­sze ah­hoz is hoz­zá kell se­gí­te­ni, hogy gon­dos­kod­ni tud­jon ma­gá­ról. Egyik nagy él­mé­nyem még a rend­szer­vál­tás elõt­ti idõk­bõl A mis­­szió cí­mû film, amely a pe­rui je­zsu­i­ta te­le­pek­rõl szólt, ahol az ot­ta­ni in­di­á­no­kat meg­ta­ní­tot­ták a föld­mû­ve­lés csínjára-bínjára, és egy vi­rág­zó gaz­da­ság in­dult el. Va­la­mi ilyes­mi­rõl ál­mo­dom.

– Re­zer­vá­tu­mok­ról?

– Megint vis­­sza­élünk ezek­kel a sza­vak­kal! Mi­ért ne­vez­zük azt re­zer­vá­tum­nak, ahol bol­do­gan, szé­pen él­het­nek? Mi­ért akar­juk rá­kény­sze­rí­te­ni õket ar­ra a ci­vi­li­zá­ci­ó­ra, ami már ré­gen meg­bu­kott? Csak nem vall­juk be. Ezt az el­em­ber­te­le­ne­dett ci­vi­li­zá­ci­ót mi­ért akar­juk rá­juk kény­sze­rí­te­ni?

– In­kább zár­juk ki be­lõ­le õket? Tisz­te­let­ben tar­tom püs­pök úr vé­le­mé­nyét, csak jel­zem, hogy sze­rin­tem ez a ci­vi­li­zá­ció egy­ál­ta­lán nem bu­kott meg. De per­sze nem ez a mi be­szél­ge­té­sünk tár­gya.

– Sze­rin­tem vi­szont szá­nal­mas az eu­ró­pai ci­vi­li­zá­ció ál­la­po­ta. Ez a fo­gyasz­tói tár­sa­da­lom, ez a szel­le­mi, lel­ki igény­te­len­ség, ami a sok mos­lék­ból táp­lál­ko­zik, ami az interneten, a mé­di­án ke­resz­tül jön, ször­nyû do­log. Ami ez­zel szem­ben elõt­tem esz­mény­ként le­beg, az a tár­sa­dal­munk sze­ren­csé­sebb, mert jobb kö­rül­mé­nyek kö­zé szü­le­tett fe­lé­nek a fe­le­lõs­ség­vál­la­lá­sa, ön­kont­roll­ja, ön­kor­lá­to­zá­sa. Mert a tel­he­tet­len­ség, ami ezt a ször­nyû fo­gyasz­tói tár­sa­dal­mat jel­lem­zi, hogy ne­kem jo­gom van min­dent meg­ven­ni, amit pén­zért meg­kap­ha­tok, és min­dig töb­bet, min­dig töb­bet – Fe­renc pá­pánk ezt a szer­zés globalizációjának ne­ve­zi –, az a tár­sa­da­lom pusz­tu­lá­sá­hoz fog ve­zet­ni, ha nem le­szünk ké­pe­sek az ön­kor­lá­to­zás­ra, va­gyis a Szent Ferenc-i sza­bad­ság­ra. Hogy le­gyen sza­bad le­mon­da­nunk a kül­föl­di nya­ra­lás­ról! Le­gyen sza­bad le­mon­da­nunk a ve­len­cei-ta­vi nya­ra­ló­ról! Le­gyen sza­bad le­mon­da­nunk a min­den évi auszt­ri­ai sí­tú­rá­ról! És le­gyünk sza­ba­dok se­gí­te­ni a ná­lunk ne­he­zebb kö­rül­mé­nyek kö­zött élõ em­be­rek­nek. Ez­ál­tal le­szünk bol­do­gabb em­be­rek, nem az­ál­tal, hogy fo­gyasz­tunk. Vis­­sza­tér­ve a ci­gány­ság­ra, én az ön­gon­dos­ko­dás­ban lá­tom a kulcs­szót, hogy el tud­ja lát­ni a csa­lád­ját. A több­ség min­dig fel­há­bo­ro­dik azon, hogy a ci­gá­nyok lop­nak. Na de mi­ért lop­nak a nyo­mo­rul­tak? Mert éhe­zik a csa­lád­juk. Mert nincs olyan mun­ká­juk, ami­vel gon­dos­kod­ni tud­ná­nak a csa­lád­juk­ról. De pél­dá­ul, ha meg­ta­nul­ná­nak ker­tet mû­vel­ni, ak­kor ott meg tud­nák ter­mel­ni, ami­re a csa­lád­juk­nak szük­sé­ge van. És én azon dol­go­zom, hogy ez meg­va­ló­sul­has­son. Ott van pél­dá­ul a cserdi pol­gár­mes­ter, egy iga­zi jó fej, õ az én egyik esz­mé­nyem. Aki ké­pes volt a fa­lu­ja né­pét meg­ta­ní­ta­ni ar­ra, ho­gyan kell gon­dos­kod­nia ma­gá­ról. Sõt nem­csak ma­gá­ról, még a bu­da­pes­ti sze­gé­nyek­nek is tud­tak jut­tat­ni ab­ból, amit meg­ter­mel­tek. De­hogy­is akar­nak õk Pes­ten lak­ni, csak a sze­ren­csét­len pes­ti, lel­ki­leg ki­lú­go­zott em­be­rek­nek hoz­nak egy kis sze­re­te­tet. Ezért mon­dom én, hogy a me­zõ­gaz­da­ság­ban lá­tom a ki­tö­rést, hi­szen en­ni min­den­ki­nek kell. Meg kell új­ra ta­nul­ni­uk az ál­lat­tar­tást, a ló­val, a ba­rom­fi­val, a bir­ká­val va­ló fog­lal­ko­zást, a disz­nó­hiz­la­lást. Az­tán ott van a hul­la­dék­fel­dol­go­zás. Min­den­ki tud­ja, hogy a ci­gány em­be­rek­nek kü­lö­nös ér­zé­kük van a fé­mek­hez. Mi­ért nem csi­ná­lunk szét­sze­re­lõ mû­he­lye­ket? Itt van ez a mil­lió nyo­mo­rult szá­mí­tó­gép, amit ki­do­bunk a sze­mét­te­lep­re, ab­ban ér­té­kes fé­mek van­nak, azo­kat szé­pen, kis he­lyi üze­mek­ben szét le­het sze­rel­ni.

– Püs­pök úr is se­gí­tett egy ilyen lét­re­ho­zá­sá­ban, ha jól tu­dom.

– Igen, igen. Meg ott van a sok gyógy­nö­vény, ne­kik ah­hoz is van ér­zé­kük, azt is meg le­het szer­vez­ni. Te­hát eze­ket a le­he­tõ­sé­ge­ket ké­ne job­ban ki­ak­náz­ni, aho­gyan Cserdi köz­ség pol­gár­mes­te­re is te­szi. Per­sze én is sze­ret­ném, ha mi­nél töb­ben ta­nul­hat­ná­nak, szak­mát sze­rez­het­né­nek, és per­sze, hát az ipar­ban is egy­re job­ban meg­je­len­né­nek… A fe­jek­ben is ren­det kel­le­ne vég­re csi­nál­ni. Min­dig föl­há­bo­rít, ami­kor azt hal­lom, hogy „mert az ál­lam nem sze­re­ti a sze­gé­nye­ket”. Hát hogy a franc­ba ne sze­ret­né a sze­gé­nye­ket?! Ezért pró­bál ki min­den­fé­le le­he­tõ­sé­get. De amíg a ma­gyar ál­lam­pol­gár­ok nagy ré­sze nem ve­szi em­ber­szám­ba a ci­gá­nyo­kat, ad­dig akár­mi­lyen ál­la­mi ren­del­ke­zést le­het hoz­ni, nem fog vál­toz­ni a hely­zet. Iszo­nyú­an dü­hít, hogy az ál­lam­pol­gár­ok nem ér­zik a fe­le­lõs­sé­get. Min­dig hall­juk ezt a sü­ket du­mát, hogy mert a Fi­desz két­har­ma­dos több­ség­gel dik­ta­tú­rát ve­ze­tett be. Mon­dom, a franc egye meg! Már bo­csá­nat.

– Szo­kott püs­pök úr ká­rom­kod­ni?

– Szok­tam, mert na­gyon dü­hös tu­dok len­ni, ami­ért a ma­gyar tár­sa­da­lom, és itt a gaz­da­gok­ról be­szé­lek, nem néz szem­be ön­ma­gá­val. Hát mi­ért ilyen al­jas ez a mai tár­sa­da­lom, hogy nem akar sors­kö­zös­sé­get vál­lal­ni, nem akar a köz­ter­hek­ben részt ven­ni? Ez a leg­na­gyobb szo­mo­rú­sá­gom, és ezért pró­bá­lok min­den­kit rá­ven­ni ar­ra, hogy néz­zen szem­be ön­ma­gá­val, és igen, böj­töl­jön. Böj­töl­jön és fi­zes­sen adót. És azo­kat az em­be­re­ket sze­ret­ném én be­mu­tat­ni új­ra, pél­da­ként oda­ál­lí­ta­ni, akik meg tud­nak sza­ba­dul­ni az ön­zés­kény­szer­tõl. Per­sze tu­dom, én kön­­nyen be­szé­lek, mert – szok­tam mon­da­ni – se ku­tyám, se macs­kám, kön­­nyen meg­te­he­tem, hogy amim van, azt meg­osz­tom má­sok­kal.

– Az igaz, hogy püs­pök úr a jö­ve­del­me há­rom­ne­gyed­ét sze­gény csa­lá­dok­nak ad­ja?

– Hát kö­rül­be­lül. Négy vagy öt csa­lá­dot tá­mo­ga­tok ál­lan­dó­an, ame­lyek tény­leg ne­héz kö­rül­mé­nyek kö­zött él­nek.

– Sza­bad meg­kér­dez­nem, hogy az men­­nyi? Tu­dom, hogy nem il­lik…

– Püs­pök­ként jó fi­ze­té­sem van, öt­száz­ezer fo­rint a brut­tóm, eb­bõl ha­von­ta négy­szá­zez­ret szét­osz­tok. A la­ká­som a püs­pö­ki pa­lo­tá­ban meg­van, a kosz­tom is, be­fi­ze­tem, amen­­nyi­be ke­rül. A fö­lös­le­get mi a csu­dá­ra köl­te­ném…? Há­zam sincs. Majd va­la­mi öreg­ott­hon­ban meg­hú­zom ma­gam, gon­do­lom.

– Az öreg­ott­hon­ról jut eszem­be, ol­vas­tam, hogy ab­ban re­mény­ke­dik, hogy most már sta­di­o­nok he­lyett in­kább er­re fog ál­doz­ni az ál­lam.

– Igen, a sta­di­on­épít­ke­zé­sek­bõl ta­lán már elég, bár az épít­ke­zé­sek sok em­ber­nek ad­tak mun­kát, de öreg­ott­ho­nok­ra is nagy szük­ség len­ne. Pél­dá­ul – ezt is sok­szor el­mond­tam már – Vác­tól har­minc ki­lo­mé­ter­re, Alsópetényben föl­épí­tet­tek egy 150 szo­bás öreg­ott­hont, de mi­vel a vál­lal­ko­zó köz­ben csõd­be ment, és az­óta az OTP Fak­tor­ing tu­laj­do­ná­ban van az épü­let, már tíz éve ott áll üre­sen… Mi­ért nem hasz­nál­juk ki ezt? Vagy mi­ért kel­lett hagy­ni tönk­re­men­ni az el­ha­gyott szov­jet lak­ta­nyá­kat? Meg egy­ál­ta­lán, ott van­nak a fal­va­ink­ban az üre­sen ál­ló há­zak.

– Em­lék­szem, ami­kor a 2000-es évek ele­jén, ta­lán a Medgyessy- vagy az el­sõ Gyurcsány-kormány ide­jén a szo­ci­á­lis ügyek ak­ko­ri mi­nisz­te­re, Göncz Kin­ga egy köz­ség el­ha­gyott há­za­i­ba te­le­pí­tett haj­lék­ta­la­no­kat, azt nem fo­gad­ták a he­lyi­ek osz­tat­lan lel­ke­se­dés­sel.

– Pe­dig va­la­mi ilyes­mit kel­le­ne új­ra ki­ta­lál­ni. De per­sze ez a haj­lék­ta­lan­kér­dés is an­­nyi­ra el­lent­mon­dá­sos. A na­pok­ban Pes­ten jár­tam, és lát­tam, hogy a Fe­ren­ci­ek te­rén az alul­já­ró­ban a sa­ját pisz­ká­ban fe­küdt két em­ber. Két bor­zal­mas em­ber­roncs. És ak­kor most azon vi­tat­ko­zunk, hogy jo­gunk van-e on­nan õket el­vin­ni? Én ez­zel szem­ben azt mon­dom: em­ber­te­len­ség õket ott hagy­ni. Ami­kor üres há­zak van­nak a fal­vak­ban, és ott van­nak a haj­lék­ta­lan­szál­lók.

– A fal­vak­ban til­ta­koz­ni szok­tak, ha oda akár haj­lék­ta­la­no­kat, akár fo­gya­té­ko­so­kat, akár ál­la­mi gon­do­zott gye­re­ke­ket akar­nak be­te­le­pí­te­ni.

– Megint be­le­üt­kö­zünk az ön­zés fa­lá­ba. És köz­ben em­be­ri jo­gok­ról meg mél­tó­ság­ról meg tisz­te­let­rõl be­szé­lünk, azt mond­juk, ha õ úgy akar él­ni, hát hadd él­jen úgy. Ez nem be­csü­le­tes do­log.

– Mit kel­le­ne ve­lük csi­nál­ni?

– Va­la­ki­nek vál­lal­nia kell, hogy gon­dos­ko­dik ró­luk. Hogy meg­mos­dat­ja, föl­öl­töz­te­ti õket…

– Az aka­ra­tuk el­le­né­re?

– Az aka­ra­tuk el­le­né­re, mert tõ­lük nem le­het re­mél­ni, nem is le­het vár­ni, hogy egye­dül meg­old­ják ezt a prob­lé­mát. Ugyan­ez a hely­zet a ci­gány­ság­gal is. Most a tár­sa­da­lom ha­zu­dik ma­gá­nak ve­lük kap­cso­lat­ban. Be­csap­ja ma­gát. Mos­sa ke­ze­it, mint Pi­lá­tus. Azt mond­ja: tisz­te­let­ben tar­tom a haj­lék­ta­lan em­ber jo­gát ar­ra, hogy a sa­ját pisz­ká­ban fe­küd­jön az ut­cán. De ez ha­zug­ság! Ha­zug­ság, amely a fe­le­lõs­ség ön­ma­gunk­ról va­ló le­rá­zá­sá­ról szól. Mert fe­le­lõ­sek va­gyunk ér­te. És ezért az a dol­gunk, hogy – amint Böjte Csa­ba szok­ta mon­da­ni –, elõ­ször em­ber­nek néz­zük, az­tán meg­mos­dat­juk, me­ge­tet­jük, szá­nunk rá idõt, és be­szél­ge­tünk ve­le. Az a baj, hogy mi min­dig csak a vég­sõ stá­di­um­ban ta­lál­ko­zunk ve­lük. Ezt in­téz­mé­nye­sen so­ha nem fog­juk tud­ni meg­ol­da­ni. Az ele­jén kel­le­ne se­gí­te­ni, nem ma­guk­ra hagy­ni az em­be­re­ket.

– Püs­pök úr is tud­ja, hogy van­nak, akik ezt iga­zán el­hi­va­tot­tan és ön­zet­le­nül csi­nál­ják. Ott van pél­dá­ul Iványi Gá­bor, aki ezt rend­kí­vül el­hi­va­tot­tan csi­nál­ja…

– Igen, na­gyon tisz­te­lem õt. Na­gyon nagy tisz­te­let­tel gon­do­lok rá.

– …aki ön­höz ha­son­ló­an azt mond­ja, hogy a tet­tek szá­mí­ta­nak, ezért az ate­is­ta em­ber, ha em­ber­tár­sai ja­ván dol­go­zik, üd­vö­zül­ni fog, szem­ben az­zal az is­ten­hí­võ­vel, aki árt a fe­le­ba­rá­ta­i­nak…

– Én is így gon­dol­ko­dom.

– …és ma a kor­mány­zat nem­csak az egy­há­zát nem is­me­ri el Iványi Gá­bor­nak, egyéb­ként tör­vény­te­le­nül, ha­nem azt a mun­kát sem, azt is el­le­he­tet­le­ní­ti, amit õ a sze­gé­nyek, a haj­lék­ta­la­nok, a ki­re­kesz­tet­tek, a meg­nyo­mo­rí­tot­tak ér­de­ké­ben év­ti­ze­dek óta vé­gez.

– Ezek nagy hi­bák, nagy hi­bák. Olyan kön­­nyû kí­vül­rõl rá­húz­ni va­la­ki­re, hogy bal­ol­da­li, jobb­ol­da­li, akár­mi.

– Bal­ol­da­li nem le­het az Is­ten gyer­me­ke?

– De­hogy­nem. Ez is az egyik nagy tra­gé­di­á­ja en­nek a tár­sa­da­lom­nak, hogy en­­nyi­re meg­osz­tott. Egy­szer egy öreg pap azt mond­ta ne­kem, hogy na­gyon szé­gyell­né ma­gát, ha nem len­ne ate­is­ta ba­rát­ja, és ez az­óta is a fü­lem­ben cseng. Én meg rop­pan­tul szé­gyell­ném ma­ga­mat, ha nem len­né­nek bal­ol­da­li ba­rá­ta­im. Ami­kor ide­jöt­tem Vác­ra püs­pök­nek, a pol­gár­mes­ter MSZP-s volt. Én el­sõ nap el­men­tem hoz­zá lá­to­ga­tó­ba, és be­mu­tat­koz­tam, és olyan szép együtt­mû­kö­dé­sünk volt éve­ken át. Most mi­ért kell ál­lan­dó­an ezt mon­da­ni, hogy Or­bánt, ezt a dik­tá­tort, ezt a gaz­em­bert meg kell buk­tat­ni? Hát hol van má­sik Or­bán­hoz ha­son­ló kva­li­tá­sú po­li­ti­kus ma az or­szág­ban? Mi­ért kell õt ál­lan­dó­an ócsá­rol­ni? Mi­ért nem le­het mel­lé áll­ni? En­gem ez úgy el­szo­mo­rít, hogy meg sem hall­gat­ják, mit mond, csak foly­ton tá­mad­ják. Mi­ért nem le­het se­gí­te­ni ezt a prog­ra­mot?

– Mon­dok egy okot, amit ön, aki ennyi­re szí­vén vi­se­li a ci­gány­ság, ál­ta­lá­ban a sze­gé­nyek sor­sát, nyil­ván mél­tá­nyol­ni fog: mert az Or­bán-kor­má­nyok gaz­da­ság- és tár­sa­da­lom­po­li­ti­ká­ja a ko­ráb­bi­ak­nál is in­kább szét­sza­kí­tot­ta a tár­sa­dal­mat. So­ha ko­ráb­ban nem volt ek­ko­ra a nyo­mor, bár ko­ráb­ban is nagy volt, és so­ha ko­ráb­ban nem vol­tak ilyen mé­lyek a tár­sa­dal­mi kü­lönb­sé­gek.

– Mert az Or­bán-kor­mány kon­cep­ci­ó­já­ban el­sõ he­lyen van a kö­zép­osz­tály tá­mo­ga­tá­sa, a csa­lá­dok tá­mo­ga­tá­sa. Nagy­csa­lá­dos ba­rá­ta­im mind azt mond­ják, hogy õk még so­ha ilyen jól nem él­tek. Mert ez a kor­mány­zat er­re he­lyez­te a hang­súlyt. De az a tár­sa­da­lom­nak nincs meg­tilt­va, hogy szo­li­dá­ris le­gyen! Mi­ért nem tu­dunk ön­ként se­gí­te­ni egy­má­son? Aki­nek jól megy a so­ra, mi­ért nem ka­rol fel egy csa­lá­dot? A jó­mód­ban élõ csa­lá­dok mi­ért pa­za­rol­ják, po­csé­kol­ják el a jö­ve­del­mü­ket úgy, mint an­nak ide­jén az arisz­tok­ra­ták? Mi­ért jár­nak kül­föld­re, sí­el­ni, mit tu­dom én, a Vö­rös-ten­ger­re bú­vár­kod­ni, a Ka­ná­ri-szi­ge­tek­re? Ki tilt­ja meg, hogy se­gít­sék a sze­gé­nye­ket?

– De püs­pök úr is tud­ja, hogy a nyo­mor el­len nem a jó­té­kony­ko­dás az or­vos­ság.

– Át­me­ne­ti­leg még­is se­gít.

– Ho­gyan gon­dol­ná ezt az egyen­kén­ti se­gít­ség­nyúj­tást?

– Pél­dá­ul úgy, hogy min­den­ki ve­gyen részt a mun­ka­te­rem­tés­ben. Mon­dok megint egy pél­dát, amin leg­utóbb föl­bõ­szül­tem. Va­la­me­lyik fa­lu­ban, aho­va hi­va­ta­los vol­tam, va­ló­ság­gal el­ámul­tam a rin­gó bú­za­táb­lák, a rep­ce­föld, a ku­ko­ri­ca­táb­la, a nap­ra­for­gó­táb­la lát­tán. Mon­dom a pol­gár­mes­ter­nek: gra­tu­lá­lok, gyö­nyö­rû a ha­tár, lát­szik, hogy jól él a fa­lu, hogy sok em­ber­nek van mun­ka­le­he­tõ­sé­ge. Er­re rám néz cso­dál­koz­va: ez két em­ber tu­laj­do­na, akik ta­lán há­rom em­bert fog­lal­koz­tat­nak, mert már kom­pu­ter­ve­zé­relt trak­to­ra­ik van­nak. Mon­dom, a franc egye meg! Ezek a gaz­em­be­rek te­szik tönk­re az or­szá­got!

– Akik nagy tel­je­sít­mé­nyû, mo­dern gé­pe­ket hasz­nál­nak, azok gaz­em­be­rek? De mi­ért?

– Mert csak a sa­ját hasz­nu­kat né­zik…

– Tart­sa­nak in­kább nap­szá­mo­so­kat? Sum­má­so­kat?

– Igen, az len­ne a be­csü­le­tes. Mert ak­kor len­ne az em­be­rek­nek mun­ká­juk, len­ne sa­ját jö­ve­del­mük, és el tud­nák tar­ta­ni a csa­lád­ju­kat. Mi­ért jobb, ha se­gély­bõl él­nek? Ha ki van­nak szo­rít­va a mun­ka­erõ­pi­ac­ról? Er­re gon­do­lok ak­kor is, ami­kor a sta­di­o­nok­ról van szó. Egy köz­gaz­dász­tól hal­lot­tam, hogy ne­kik azt ta­ní­tot­ták az egye­te­men, hogy ha mun­ka­nél­kü­li­ség van, ak­kor sür­gõ­sen el kell kez­de­ni pi­ra­mist épí­te­ni. Igaz, nincs rá szük­ség, de leg­alább van az em­be­rek­nek mun­ká­juk. Ez ki­csit sar­kí­tott pél­da, de van ben­ne rá­ció: ezt kel­le­ne ki­ta­lál­nia a tár­sa­da­lom­nak, ho­gyan õriz­hes­sék meg az em­be­rek az ön­be­csü­lé­sü­ket. Hogy az a ci­gány em­ber is azt tud­ja mon­da­ni a gye­re­ké­nek: ma megint le­dol­goz­tam a nyolc órá­mat. Hogy ér­tel­mes mun­ká­val ma­gá­ról és a csa­lád­já­ról ké­pes le­gyen gon­dos­kod­ni. És ami­kor Jó­zsef At­ti­lát idé­zem, hogy „Édes ha­zám, fo­gadj szí­ved­be, hadd le­gyek hû­sé­ges fi­ad”, ak­kor ab­ban re­mény­ke­dem, hogy vis­­sza­tér a né­pünk­be ez a jó ér­te­lem­ben vett ku­rá­zsi. Olyan szé­pen él­het­nénk, ha nem egy­mást mar­nánk, és tény­leg ön­zet­le­nül se­gí­te­nénk. Ha nem más­tól, nem in­téz­mé­nyek­tõl, nem po­li­ti­ku­sok­tól vár­nánk a meg­ol­dást, ha­nem mi ma­gunk kez­de­nénk dol­goz­ni ér­te.

Comments

kommentek

Cimkék: