Kulturális-közéleti havilap | 2017


2010 január Nivódíj


P. Szűcs Julianna: Annus horribilis (Mihancsik Zsófiáról)

Kedves elvbarátaink és szövetségeseink, szerzőink és szimpatizánsaink, sajtót olvasó és sajtóban érdekelt útitársaink, hozzánk hű közgazdászaink és jogászaink, történészeink és véleményformálóink. Kedves entellektüelek!

Idézeteket fogok Nektek, Önöknek olvasni a Mozgó Világ 2009-es évfolyamából.

Február: „Tragikus, ha egy ország nyilvános gondolkodása olyan újságíróknak van kiszolgáltatva, akik a munkamegosztásban rájuk háruló szerepet, a tényközlést, az értelmezést és az orientálást a pártpolitika vagy a pénz szolgálatával váltják fel, a szakmai és emberi tisztesség teljes mellőzésével.”

Április: „Ha a válságért felelős pénzügyi hatalmasságok ma a miniszterelnök fejét követelik hibás gazdaságpolitikája miatt, vajon milyen megfontolásból mentik föl önmagukat a ki tudja, mióta készülődő világméretű pénzügyi és gazdasági tragédia előidézésének felelőssége alól?”

Május: „2009 áprilisában nem Gyurcsány Ferenc bukott meg, hanem mi valamennyien, együtt és külön-külön is. Magunkkal rántva azt a Magyarországot, amelynek megformálására 1989-nek hála, lett volna lehetőségünk.”

Június: „Orbán Viktor mindazoknak a hangját hallja, akiket a »létező szocializmus« arra nevelt, hogy az életük megoldását a gondoskodó főhatalomtól várják… Akiknek az önzés volt az egyetlen működtető életstratégiájuk, tehát ma is szívesen elhisznek bármiféle hazugságot, ha úgy vélik, hogy előnyük származik belőle.”

Július: „Újabb képtelen leltárt készíthetek… hogy milyen mérhetetlenül felelőtlen, sokszor cinikusan számító, sokszor ostoba magatartások és elképzelések akadályozzák meg, hogy… az intézményesített embergyűlölet… elé végiggondolt és hathatós, közmegegyezésen alapuló jogi-politikai gátakat emeljünk.”

Augusztus: „Azoknak az értelmiségi csoportoknak, amelyek több évtizedes ádáz harcot folytattak az uszítók szabadságáért… döntő szerepük volt abban, hogy a rasszista, antiszemita beszéd és magatartás egyre vakmerőbbé vált és egyre jobban elterjedt, nem beszélve a szélsőjobboldal teljes intézményrendszerének kiépüléséről.”

Szeptember: „Az értelmiségi szégyene, aki máig sem tisztázta önmagában, hogy a szabadságjogok korlátozhatatlanságáról vallott évtizedes álláspontja szükségképpen a neonáci felvonulás szabadságát jelenti.”

November: „A magyar véleményformálók többsége szó nélkül lenyelte és elfelejtett mindent, amit valaha is gondolt arról, hogyan lehetne ebből a Horthy- és a Kádár-korszakot úgy-ahogy túlélt országból kicsit is modern, kicsit is felvilágosult, kicsit is toleráns, kicsit is kiszámítható garanciákkal működő, kicsit is emberbarát országot összehozni.”

És legvégül egy zárómondat a decemberi számból: „Mi különféle rendű-rangú, szakmájú-hivatású, meggyőződésű-világnézetű állampolgárok mindaddig kiszolgáltatottak és megalázhatóak maradunk, amíg a két választás közti 1460 napon kizárólag azt vizslatjuk, hogy a véleményünkkel, állásfoglalásunkkal milyen jól felfogott magánérdekünket veszélyeztetjük… nem pedig azt, hogy soha ne maradjon szó nélkül a nyilvánosságban egyetlenegy olyan politikusi törekvés és mondat sem, amely a saját önképünkbe és a saját Magyarország-képünkbe nem fér bele.”

Egyelőre ennyi. Kedves elvbarátaink és véleményformálóink, kedves entellektüelek! Valljuk be: ezek az idézetek – s pláne azok, amelyeket tapintatból most nem emeltem ki – roppant kényelmetlenek. Fölöttébb kínos értelmiségiként, lehorgasztott fővel álldogálva mondani: „bizony, bizony; hogy úgy van!”. Meg szociálliberálisként, sírásra görbült szájjal sopánkodni, hogy „ezt aztán megérdemeltük!”. Meg baloldaliként, szerkesztőként, hadra fogható kultúrmunkásként égő orcával beismerni: mi vagyunk a hunyók. Tudjuk. 2009 annus horribilis, szörnyű év volt a mi oldalunk számára. Bizonyára lesz még ilyen, sőt ilyenebb, ha a föntebb idézett mondatokat jól olvastuk. Árulások és választási vereségek, közvélemény-kutatási adatok és köztéri jelenetek igazolják, hogy az idézetek valóságtartalma több mint megalapozott. Az ember viszont kínkerülő állat, így aztán ahogy tud, hárít.

Beismerem, hogy a Mozgó Világ szerkesztőségében a havi lapértékelő beszélgetésre fordított idő tetemes részét idén Mihancsik dolgozatainak megtárgyalására fordítottuk. Amúgy írásait a tartalomjegyzékben tehettük akárhová – időnként vezető anyaggá minősítettük, időnként egy tematikus blokkba suvasztottuk, időnként hagytuk az eredeti megállapodás helyén, a Hónapló rovatban –, a vita mindig föllángolt körülötte. Isten bizony, nem tudom, melyikünk mondta – lehet, hogy én –, de rendszeresen kibukott belőlünk az önvédelem természetes reflexe. Ilyesformán. „E minősítés azért igazságtalan!” „Túlzás, amit a szocialista pártról mond!” „Sólyom a fóbiája!” „Orbán a leója!” „Gyurcsány a kabalája!” „Kíméletesebb is lehetne, amikor Lamperth Mónika elnökségi tagot és Révész Sándor publicistát, Draskovics Tibor igazságügyminisztert és Balázs Péter külügyminisztert kiosztja!” „Nem fárasztó, hogy mindig ugyanarról beszél?” „Nincs más témája, csak a szolgaszellem és a közöny, a közhazugság és a szabad szemmel látható, gyilkos indulat? Nem vesz észre mást, csak lopakodó rasszizmust, menetelő vandalizmust és lelki restséget?” Igen, nagyon fárasztó, nagyon monoton, nagyon szomorú lett kolumnistánk éves teljesítménye. Júliusi számunk 3. oldalán Zsófi be is vallja: „Unom már önmagam.”

Itt megállnék. E karcsú kötetté terebélyesedő, terebélyesíthető 11 írás, 2009 legfárasztóbb, legmonotonabb és legszomorúbb naplója nem azért kapja a 2009. évi Mozgó Világ szerkesztőségi nívódíját, mert élvezeti értéke óriási, vagy mert ezekből a publicisztikákból kellett végre megtudjuk, hogy hol is élünk. Amúgy amikor akar, nagyszerűen ír, ajánlott irodalom a márciusi és az augusztusi publicisztikáján belüli mininovellák a fogatlan cigány asszonyról és a rendfokozatot kapott brit kecskéről. De nem nagyon akar „írni”. Aszkéta természete van.

Mihancsik Zsófi tehát azért kap díjat, mert etikájában gyönyörködtet. Olyan szép az erkölcse, mint amilyet egy késő középkori szenthez, mondjuk, Johannához, mint amilyet egy romantikus allegóriához, mondjuk, Delacroix barikádharcos amazonjához – bocs az alkat miatt képtelen párhuzamtól – vagy mint amilyet egy 68-as idolhoz, például fiatalságom Angela Daviséhez képzelt az ember.

Mielőtt azonban teljesen belefeledkeznénk a patetikus hasonlatokba, saját magunk miatt, valamint a tetemre hívott értelmiségiek miatt szeretném leszögezni, hogy e „szépséget” ugyan már ne hárítsuk át egy gondosan megformált szerepjáték számlájára. Ha szerepjáték, akkor nagyon furcsa: nincs benne sem szerep, sem játék. Mihancsik Zsófi ebben a mai magyar közírásban egyedül van, mint az ujjam, egzisztenciájában kiszolgáltatott, mint egy klasszikus proletár, személyében pedig védtelen. Egyetlen fegyvere az az eszement bátorság, ahogy a győzelem legkisebb esélye nélkül is harcol a maga igazáért. Nagy megtiszteltetésnek érezzük, hogy ezt a teljesítményt módunkban áll megjutalmazni. A frankofil beállítottságú szerző talán örülni fog, ha azt mondom: tekintse az idei különdíjat a Mozgó Világ becsületrendjének.

Comments

kommentek

Cimkék: ,