Kulturális-közéleti havilap | 2017


2012 január Nivódíj


P. Szűcs Julianna: Túl a normál kritikán (Révész Sándorról)

Van Rippl-Rónai képei között egy beszédes című tájkép. Így szól: Jön a vihar. Schlesingeréknél már esik. A festményen persze még nem látszik a változó időjárás, Schlesingerék meg végképp nincsenek sehol, de a tudatunkba férkőző sejtelem miatt az idill már foszlóban. Győzött a szavaktól függő ráció, azaz a jövőtudat, és bukott a festékkel teremtett impresszió, azaz a pillanatnyi látvány.

A Mozgó Világ 2011. december 21-e estéjére összehívta nagyszámú barátait és kisszámú üzletfeleit, hogy töpörtyű meg házibor fölött szemlézze az elmúlt év teljesítményét. Ez egy szép, békebeli, nyugodt kompozíció. A szép, békebeli, nyugodt kompozíció azonban abszolúte látszat. Faszcináció. Illúzió. Fata morgana. Egy nappal ezelőtt, december 20-án például minden állásától megfosztották korábbi díjazottunkat, Gábor Györgyöt. Például ugyanezen napon megszüntették a Lukács Archívumot. Vagy, hogy jelezzem a szomszédhoz már elérő fronthatás legmarkánsabb tünetét, például elvették a Klubrádió frekvenciáját. Véletlen viharkárok lennének csupán? Miként is mondja a reklám? Hülyék azért nem vagyunk.

Jogos a kérdés: hogyan viselkedjék ilyen időkben az a szellemi vállalkozás, amely bármelyik pillanatban a fönti példák sorsára juthat, ráadásul nem sok eséllyel Lamentál Labilis Likviditása miatt, amennyiben az L betűvel játszott alliterációval akarná frivol játékossággal leírni csöppet sem rózsás helyzetét? Hát igen … Az L betű folytatható. Nem Luxus-e, hogy csökönyösen – immár második évtizede – ragaszkodunk ünnepélyes év végi Liturgiánkhoz és a Laudációt akkor is megtartjuk, ha Sch Lesingeréknél már esik?

Azt ajánlom, ne vicceljünk, de pánikba se essünk. Vizsgáljuk az eget, zárjuk be a zsalut, hallgassuk a meteorológiát. Főként pedig elemezzünk, értelmezzünk, figyeljünk, mielőtt ideér a hurrikán. Valahogy úgy, ahogy e zord időkben a Mozgó Világ által adományozott különdíjas szerző, Révész Sándor tette idén a lap hasábjain megjelent öt, műfajában nehezen meghatározható, igazi „mozgós” írásaiban.

Bár bennük több kötetről, Vásárhelyi Mária, Szalay Erzsébet, Trencsényi Balázs, Kövér György, Ablonczy Balázs, valamint Kornai János szociológiai, történeti és közgazdasági tomusairól, valamint a bennük rejlő filozófiai energiákról gondos tartalomismertetést, sőt bírálatot kapunk, az ambíció messze túlterjed egy „normál” kritika keretein. (Rényi Andris nem is vállalta be őket, helyette a dolog könnyebbik végét megfogva – engem hozott megtisztelően kínos helyzetbe.)

Noha e föntebb említett cikkekben alapügyekről esik szó. A rendszerváltás után fölnőtt generáció rendszerrühelléséről, úgyis mint a jelen antidemokratikus fordulatának szomorú zálogáról. A kelet-európai népek nemzetkarakterológiáinak egymástól különböző s mégis oly azonos jelleméről, úgy is mint a hamis tudatban inkarnálódó közös nyomorúság látványos bizonyítékáról. Az antiszemitizmus alapeseteként értelmezhető vérvád-ügyről, mint amelyre úgy látszik, nemcsak Eötvös Károly, de a gárdák korában is „mindig van igény”. Az „örök Erdély”-problémáról, mint a valamennyi magyar embert érzelmileg mélyen érintő és hűvös judíciumunkba rendre belezavaró mágneses anomáliáról. És utoljára, de nem utolsósorban a kapitalizmusról, amely olyan, mint a házasság vagy a demokrácia, hiába rossz, nem találtak föl még ennél jobbat. Alapügyekről szólnak tehát a dolgozatok, mégsem lehet őket tanulmányoknak nevezni, szétfeszítették a Vitányi Ivánra bízott kategória határait is.

Hát akkor micsodák ezek, s ezen belül micsoda az, ami idén nekünk és nekem a legjobban tetszett, azaz a 12-es számban megjelent Kornai-kötetről szóló cikk. Magam használatára álruhás publicisztikának neveztem Révész teljesítményét. Publicisztikán természetesen nem azt a blogkönnyedségű szöveget értem, ami oly könnyeden folyik kortársaink képernyőiről szemünkbe, mint fiatalságom idején a gitáron pengetett amatőr akkordok valamennyiünk fülébe. Nem is azt a prózát, amit íróink akkor írnak, amikor elemi fölháborodásuk nem tűr semmiféle tárgyat beburkoló mesét, hanem azt írják, ami közvetlenül jön agyukból és szívükből. (Itt jegyzem meg, hogy a ténykategória zsűrorát, Farkas Zolit is fölmentettem e hibrid darabok vizsgálata alól.)

Azért tartom publicisztikusnak e cikkeket, ezen belül a Kornairól szólót, mert nem csak a modell sziluettje tűnik föl a sorok között, hanem látni vélem a modellt megjelenítő mester viszonyát a portré tárgyához, sőt annak gondolataihoz. Indulat, rokonszenv és elementáris vitatkozhatnék lángol föl az elemzések sorai között. Mintha Kornai könyve, a Gondolatok a kapitalizmusról csak ürügy – bár virtuózan argumentált ürügy – lenne arra, hogy Révész önmagával vesződve, saját tépelődéseinek teret adva, saját elfogultságainak és saját objektivitásának sportszerű összeütköztetése árán dolgozza föl a reá elementáris hatást gyakorló tudós tanait. Mintegy dialektikusan, ha szabad ezt a megsárgult jelzőt itt használni.

Meglepő végeredménnyel zárul e harc az angyallal. Azért is, mert a küzdők pozíciója nagyon hasonló. Kornai marxista volt, s gyanítható, Révésztől sem állt távol ifjúkorában ez a filozófiai rendszer. Kornai prokapitalista lett, és Révész egész publikációs tevékenységével tett bizonyságot, hogy mi sem áll tőle távolabb, mint a hagymázos antikapitalizmus gondolata. Kornai a liberális demokrácia szenvedélyes elkötelezettje, Révész pedig hétről hétre írogat olyan – bocsánat a szlengért – „kriptoeszdéeszes” pubikat, amelyekben a szabadelvűség igen gyakran szembemegy nemcsak a többségi véleménnyel, de olykor a józan tapasztalattal. Legalábbis szerintem.

De. E mélyen materialista, piacpárti és liberális recenzens bizonyos ponton, az illendő empátia után egyszerre megrázza magát, és ki meri mondani: „Eddig a pontig tudok lelkesen azonosulni azzal, amit Kornai mond. A hiányérzetem itt kezdődik. Hiányzik nekem a válaszkísérlet arra a kérdésre, hogy mik a kapitalizmus választásának érvényességi határai… kell hogy az egymást követő rendszerek láncolatában a kapitalizmust is kövesse valamikor valami, ami az ő termelési módjától a leglényegesebb vonásokban eltér. Vagy Fukuyama, vagy Marx.” „A probléma az, hogy akik az ökológiai és szociális katasztrófákat a kapitalizmus visszafogásával szeretnék elkerülni, a modernizációnak, a fejlődésnek azt a motorját fullasztják le, ami ezeken a katasztrófákon átvezethet minket. Az ismert úton viszont a szakadék felé rohanunk.”

Vigyázat. Nem azért adunk itt díjat, mert a szerző – idézőjelben – „belátta” vagy „elbizonytalanodott” vagy „fölismerte” a kapitalizmus határait, s egyszerre „balfordulatot” téve jó útra tért. Szó sincs erről. Révész kornaista maradt, mint ahogy megmaradt piacpárti ultraliberális szerzőnek, a dolgozat nem hagy efelől kétséget. A díj azért jár neki, mert az állítások folyamatos megkérdőjelezésével, az igazságok örökös tesztelésével, az észjárás természetes tekintélyen alapuló működtetésével látványos bemutatót tartott abból az antifundamentalizmusból és antipopulizmusból, amelynek napjaink közgondolkozása ugyancsak híján van.

A holnapi időjárást írásából nem lehet kiolvasni ugyan, s azt sem, hogy melyikünk házának tetejét emeli el majd a vihar. Szolidaritására ettől függetlenül számítunk. Az ő reszortja a meteorológiai trend hosszú távú leírása, s mint tudjuk, az is nagyon szép, hogy ilyen messzire lát.

Comments

kommentek

Cimkék: ,