Kulturális-közéleti havilap | 2017


2012 január Nivódíj


Perecz László: Az irodalom ereje (Háy Jánosról)

Megnéztem: a lap hagyományai szerint az efféle köszöntőknek nem csupán címe, alcíme is szokott lenni. A jutalmazott neve tudniillik. Szerepel alcím az én dolgozatom élén is, ezt az alcímet azonban egyelőre nem árulom el. Próbálom csigázni a várakozást, ravaszkodom.

Kötelességeim közé tartozik, ezt is tudom, hogy a prózai rovat egészének elmúlt évéről is valamiféle pillanatfölvételt készítsek. Ez a kötelességem őszinte rémülettel tölt el. Szépprózai szövegek esztétikai értékének nyilvános megítélése tényleg nem az én életmunkám: évtizedes napilapkritikusi működést is sikerült átvészelnem anélkül, hogy hasonlóra vetemedtem volna. Menekülésképpen mindenféle értekező prózai kötetek fedezéke mögé igyekeztem bújni.

Kínomban ezt teszem most is, menekülök, bújócskázom. Nem én beszélek, hanem a szövegeket beszéltetem. Jelentem tehát, hogy – egykori atyai barátom, Sükösd Mihály kedves szavát idézve – megolvastam az elmúlt évfolyam szépprózai anyagát, az olvasottakról azonban nem magam adok számot. Mondatokat idézek az olvasott szövegekből, minden szerzőtől egyet-egyet. Hallani fogják: erős, szép, okos, meghökkentő és mulatságos mondatok lesznek. Így szólnak.

„A novemberi utcáról belépve, a kínai Aranysárkány vendéglő mintha hirtelen jóvá akarta volna tenni az odakint uralkodó világot, az elmúlt hat évtized pállott reménytelenségét.”

„A történet, amelyet elmondandó vagyok, éppen annyi idős, mint a gyerekem.”

„Már csak régi iskolás-egyenruhám és a pionír-egyenruhám van a szekrényben, ezeket szilveszter óta nem szabad hordani.”

„Míg kiértek a mentősök, próbáltak ébren tartani, mesélték később, kínjukban hogy nevettek rajtam, amint sírva-vigyorogva dülöngéltem a szobában, mindennek nekimentem, és azt mondogattam: Nyilas Misi pakkot kapott, Nyilas Misi pakkot kapott.”

„Egy hozzám hasonló régi vágású férfi pedig a bakfisok apró cicijéről álmodozik.”

„Kedves Eszter, örömmel tájékoztatunk, hogy a Szent Iván-napi körkérdésünkre adott válaszoddal nyertél egy Diamond Dollhouse meglepetéscsomagot, gratulálunk, és továbbra is hallgasd a LOL FM-et, csak neked, csak érted!”

„A mi országunk például egy megkeseredett, önsorsrontó életét sirató nagypapa, amilyen én is leszek, ha nem lépek le onnan még időben.”

„A kútról természetesen volt olyan legenda is, hogy beleesett egy lány. Szép lány, szörnyethalt.”

„Általában finoman szólva is kockázatos kulcskérdésnek megtenni az életben, hogy egy nő szeret-e vagy sem.”

„Amikor legutóbb meglátogatta, a nagyanyja egészségesnek látszott, feszült rajta a rabruha.”

„Talán azért is lett fahíd a híd, mert közel volt a fűrésztelep, Közép-Európa leghosszabb fahídja, ahogy vesztes-vereséges magyar büszkeséggel szokták volt emlegetni.”

„És mondja, az még nem fordult meg a fejében, hogy a versei azért nem jelennek meg, mert rosszak?”

„Apukám 27 éves korában halt meg, amikor hátulról beleszaladt egy kamionba. Sajnos én is mellette ültem.”

„Azok a pincérlányok asztaloznak. Az a nevük, hogy Tischdamen.”

„A kaka úgy lapult a lyukban, mint valami hatalmas állat farka vége, amelyik bármikor visszafordulhat a barlang bejáratából.”

„Na, még csak az kéne, hogy egy zsidó színésznőcskét, lihegi a dédmama, keresztet vet, repülősóért küld.”

Fölolvasott mondataim szerzői, sorrendbe szedtem őket: Bán Zsófia, Bíró Kriszta, Dragomán György, Egressy Zoltán, Ferdinandy György, Garaczi László, Gerlóczy Márton, Grecsó Krisztián, Horváth László Imre, Horváth Péter, Lator László, Magyar László András, Podmaniczky Szilárd, Spiró György, Tóth Krisztina és Vág Bernadett. Ők voltak a lap múlt évfolyamának szépprózai szerzői. Nekik köszönhető, hogy a Mozgó nem csupán a magyar kultúra talán legszínvonalasabb társadalomtudományi folyóiratának mondható: súlyos irodalmi anyagot közlő orgánumának is számít.

Hanem most már végre a tárgyamra kell térnem, be kell fejeznem a ravaszkodást, el kell árulnom dolgozatom alcímét. Az én győztesem, az idei kitüntetett: Háy János. Tőle nem emeltem el idézetet, róla magam próbálok beszélni. Egyetlen szöveget közölt az idén, rövid szöveget, benne két, finoman összefűzött miniportréval. A rövid szövegben azonban, ez az irodalom ereje, ott gomolyog két teljes élet és ott sejlik egy egész korszak: az egymással groteszk kis szerelembe keveredő Kovács Emőke népművelő és Németh Öcsi téeszelnök-helyettes élete és a hatvanas évek vidéki Magyarországa. Az életek szánalmasak, a korszak szűkös: az elbeszélő hangja fölényesen ironikus, ugyanakkor valahogy mégis szeretetteljesen megértő. Háy elbeszélője nem mindentudó ugyan, mégis mindent tud. Tudja például, milyen is volt a néptáncház mozgalom aktivistájának lenni és hogyan duruzsolt a korabeli keverőtárcsás mosógép, miként zajlott a téesz zárszámadó közgyűlése, és mért kellett olyan hamar beizzadni a fehér nejloningbe. Meg hogy – bocsánat – akkoriban mennyire volt elterjedve az orális szex. Azt meséli: kevéssé.

A szöveg, mondom, egészen rövid. Aki a jelenlevők közül még nem olvasta volna, javaslom, olvassa el. Megígérhetem: el lesz tőle bűvölve.

Comments

kommentek

Cimkék: ,