Kulturális-közéleti havilap | 2017


2016 március Ról-ről


Petõ Iván – 1945: hitek, tévhitek, csalódások, alkalmazkodás

„A nem­zet most fel­tûr­te ing­uj­ját, és ne­ki­gyür­kõ­zött, hogy na­gyot cse­lek­szik: fel­szá­mol­ja a múl­tat […]. Jó mun­kát, fe­le­im! Csak egy kér­dést köz­ben, mel­lé­ke­sen: van-e a nem­zet­nek mo­rá­lis igé­nye? […] ön­ma­gá­val szem­ben, akar-e jo­got, föl­tét­len sza­bad­sá­got, el­vi­se­li-e az er­köl­csi bí­rá­la­tot, mó­dot ad-e a katharzisra ön­ma­gá­nak, vagy csak po­fáz­ni és tol­la­sod­ni akar?” – idé­zi Standeisky Éva Márai Sán­dor 1945-ös nap­ló­já­nak túl op­ti­mis­tá­nak nem ne­vez­he­tõ be­jegy­zé­sét. Mel­les­leg így, az idõ­pont­hoz tar­to­zó né­hány uta­lást ki­pon­toz­va; mind­ez az el­múlt bõ 160 év­ben né­hány­szor le­ír­ha­tó lett vol­na.

Mit gon­dol­tak 1945-ben a de­mok­rá­ci­á­ról, az ak­ko­ri kez­de­tek ide­jén azok, akik át­él­ték – ez na­gyon kur­tán ös­­sze­fog­lal­va a ko­ráb­ban, utol­só két köny­ve elõtt dön­tõ­en kul­tu­rá­lis té­mák­kal fog­lal­ko­zó tör­té­nész leg­újabb mo­nog­rá­fi­á­já­nak té­má­ja.

Standeisky Éva meg­le­he­tõ­sen szkep­ti­kus 1945 meg­ért­he­tõ­sé­gét il­le­tõ­en. Az el­múlt év­ti­ze­dek – ír­ja – szin­te le­he­tet­len­né tet­ték a szük­sé­ges for­rá­sok fel­tá­rá­sát. „Ma már hely­re­hoz­ha­tat­la­nul ké­sõ” – jegy­zi le be­ve­ze­tõ­jé­ben. Ezt ol­vas­va fel­me­rül: ter­mé­sze­te­sen alig­ha le­het az át­élés­hez ha­son­ló­an meg­ér­te­ni múlt­bé­li idõ­sza­ko­kat, mi­köz­ben tud­juk, hogy so­kan sa­ját ko­ru­kat sem ér­tik, nem lát­nak ki sze­mé­lyes hely­ze­tük­bõl. Ugyan­ak­kor az 1945 utá­ni évek­rõl a hoz­zá­fér­he­tõ és a fel­té­te­lez­he­tõ, még nem el­ér­he­tõ for­rá­sok­kal azért jobb a hely­zet, mint sok más, ko­ráb­bi idõ­szak­kal kap­cso­lat­ban. A könyv utol­só ol­da­la­in a szer­zõ is bi­za­ko­dóbb: a kor­szak meg­ér­té­sé­hez kö­ze­lebb vi­het a ko­ra­be­li sok­szí­nû­ség fel­tá­rá­sa, a ki­tar­tó, utó­la­gos te­rep­mun­ka. Eh­hez az kell  – ír­ja –, hogy szin­té­zi­sek he­lyett ana­lí­zi­sek ké­szül­je­nek. Nyil­ván­va­ló – egyéb­ként meg­ala­po­zot­tan –, hogy sa­ját mû­vét is ilyen ana­lí­zis­nek te­kin­ti.

Moór Gyu­lát idéz­ve fo­gal­maz­za meg cél­ja­ként: köny­ve a de­mok­rá­cia meg­va­ló­sí­tá­sá­nak út­já­ban ál­ló ne­héz­sé­gek­rõl szól, nem azért, hogy a meg­va­ló­sít­ha­tat­lan­ság csüg­gesz­tõ gon­do­la­tá­ra jus­son, ha­nem hogy ki­tûn­jön a fel­adat nagy­sá­ga, szép­sé­ge. De itt rög­tön föl­me­rül, amit per­sze a szer­zõ is tud, hogy az utó­kor és a kor­társ is­me­re­tei erõ­sen el­tér­nek, az 1945-ös kez­de­tek ide­jén a kor­tár­sak szá­mot­te­võ ré­sze nem is­mer­te fel a de­mok­rá­cia meg­va­ló­sí­tá­sá­nak tény­le­ges, utó­lag egy­ér­tel­mû­nek bi­zo­nyu­ló aka­dá­lyát.

A de­mok­rá­cia meg­va­ló­sí­tá­sá­nak út­já­ban Moór Gyu­la vagy a fen­tebb idé­zett Márai és a Standeisky Éva ál­tal be­mu­ta­tott más sze­rep­lõk szem­szö­gé­bõl az 1945-ben lá­tott ne­héz­sé­gek fon­to­sak, fi­gye­lem­re mél­tók, de fö­lé­jük még­is­csak az a cím kí­ván­koz­na: mi lett vol­na, ha…? Már­mint mi­lyen prob­lé­mák, né­zet­kü­lönb­sé­gek áll­tak vol­na egyéb­ként a de­mok­rá­cia út­já­ban, ha Ma­gyar­or­szág nem ke­rül már a kez­det kez­de­tén a szov­jet zó­ná­ba? Mert – ne­vez­zük így – a tár­sa­da­lom szer­ves fej­lõ­dé­sé­bõl szár­ma­zó gon­dok fel­me­rül­tek ugyan, de ezek az idõ elõ­re­ha­lad­tá­val már 1945 fo­lya­mán is egy­re in­kább hát­tér­be szo­rul­tak.

A könyv a de­mok­rá­ci­á­ról szó­ló vi­tá­kat be­mu­tat­va ter­mé­sze­te­sen szól ar­ról, hogy a kom­mu­nis­ták – mi­köz­ben 1945-ben még úgy tud­ták, hogy nem szov­jet tí­pu­sú rend­szer a köz­vet­len cél –, ami­kor de­mok­rá­ci­á­ról be­szél­tek, né­pi de­mok­rá­ci­á­ban gon­dol­kod­tak, amely­ben – a jó­val ké­sõbb szü­le­tett for­mu­lá­val él­ve – a „né­pi” fosz­tó­kép­zõ­ként sze­re­pel. Fel­idé­zi, hogy a kom­mu­nis­ták az 1945-ös vá­lasz­tá­so­kig azt re­mél­ték, hogy a ma­gyar nép több­sé­ge ön­szán­tá­ból el­fo­gad­ja a demokráciafelfogásukat, majd a ku­darc­nak te­kin­tett ered­mény is­me­re­té­ben, bár to­vább­ra is de­mok­ra­ti­kus szo­ci­a­liz­mus­ról be­szél­tek, az ál­lam­igaz­ga­tá­si be­fo­lyá­suk to­váb­bi erõ­sí­té­sé­vel, po­pu­lis­ta kam­pá­nyok­kal ké­szí­tet­ték elõ ha­ta­lom­át­vé­te­lü­ket. Ki­tér ar­ra is, igaz, nem túl bõ­ven és csak va­la­hol a mun­ka két­har­ma­dá­nál, hogy „az or­szág sor­sa a szov­jet gyõ­ze­lem­mel be­lát­ha­tat­lan idõ­re meg­pe­csé­tel­te­tett”. Minden­nek el­le­né­re úgy lát­ja, hogy Ma­gyar­or­szág, el­té­rõ­en a szov­jet be­fo­lyá­si öve­zet­be ke­rült or­szá­gok zö­mé­tõl, le­he­tõ­sé­get ka­pott egy új ha­tal­mi és tár­sa­dal­mi rend meg­te­rem­té­sé­re. A re­cen­zens be­vall­ja, nem lát­ja en­nek bi­zo­nyí­té­ka­it, a szer­zõ nem vo­nul­tat föl ér­ve­ket. Az, hogy lé­tez­tek el­kép­ze­lé­sek, pél­dá­ul a ka­pi­ta­liz­mus és a szo­ci­a­liz­mus össze­egyez­tet­he­tõ­sé­gé­rõl, nyil­ván nem te­kint­he­tõ va­ló­di esély­nek, és nem azért, amit a könyv is em­lít, mi­sze­rint a sze­rep­lõk ezt a ví­zi­ót is el­té­rõ­en ér­tel­mez­ték. 1947–48-ig, a nyílt kom­mu­nis­ta ha­ta­lom­át­vé­te­lig még le­he­tett úgy lát­ni, hogy nem dõlt el tel­je­sen, mi lesz, de Ma­gyar­or­szág így sem ka­pott több le­he­tõ­sé­get, mint, mond­juk, Cseh­szlo­vá­kia vagy Len­gyel­or­szág.

A szer­zõ az 1945 utá­ni egy-két évet ku­dar­cos de­mok­rá­ci­á­nak ne­ve­zi. A kor­tár­sak ál­tal lá­tott, a könyv­ben tár­gyalt gon­dok – a mo­rá­lis prob­lé­mák, a nem­ze­ti ön­ref­le­xió, a meg­fe­le­lõ de­mok­ra­ti­kus ha­gyo­má­nyok hi­á­nya és más okok – mi­att le­het, hogy ku­dar­cos lett vol­na a de­mok­rá­cia, de ez a szov­jet je­len­lét és az eb­bõl is adó­dó, kez­de­tek­tõl biz­to­sí­tott kom­mu­nis­ta túlhatalom mi­att nem de­rül­he­tett ki. Ku­dar­cos az 1989–90-es ma­gyar de­mok­rá­cia lett, ami­kor az or­szág kül­sõ be­avat­ko­zás nél­kül vá­lasz­tot­ta az el­múlt bõ öt év­ben járt utat. Az 1945-ös de­mok­ra­ti­kus el­kép­ze­lé­sek nem ku­dar­cot val­lot­tak, ha­nem ki­ik­tat­ták õket.

A könyv a Nyi­tó, il­let­ve a Zá­ró ér­tel­me­zé­se­ken kí­vül két fõ fe­je­zet­ben tár­gyal­ja té­má­ját. A ter­je­del­me­sebb Idea és meg­va­ló­su­lás cím alatt fog­lal­ko­zik egye­bek közt az 1945-ös demokráciaelképze­lések­kel és a köz­er­kölcs­rõl val­lott né­ze­tek­kel, az 1945-ös Új Szel­le­mi Front­tal és a köz­vet­len de­mok­rá­cia né­hány meg­nyil­vá­nu­lá­sá­val. A kor igé­nyes szel­le­mi szín­vo­na­lá­nak rep­­re­zen­tá­lá­sá­ra pe­dig be­mu­tat két or­gá­nu­mot, a Vi­lág cí­mû pol­gá­ri na­pi­la­pot és a Kas­sák ál­tal ala­pí­tott, Al­ko­tás cí­mû fo­lyó­ira­tot. (A kö­tet bo­rí­tó­já­nak bel­sõ ol­da­la­in az utób­bi­ból át­vett il­luszt­rá­ci­ók lát­ha­tók.) A má­sik fõ fe­je­zet két ki­emel­ke­dõ­nek te­kin­tett köz­sze­rep­lõ, Szekfû Gyu­la és Ko­vács Im­re ko­ra­be­li né­ze­te­it elem­zi.

E rö­vid ös­­sze­fog­la­ló nem tük­rö­zi, hogy a fel­so­rol­ta­kon túl szá­mos ön­ma­gá­ban is iz­gal­mas té­mát érint a mû, ame­lyek épp a mé­lyebb ana­lí­zis ré­vén nyer­nek rész­ben új meg­vi­lá­gí­tást.

Az ol­va­só­nak nincs kön­­nyû fel­ada­ta. A mû­vet nyil­ván­va­ló­an ha­la­dók­nak szán­ták, amen­­nyi­ben a tár­gyalt kor­szak ér­de­mi is­me­re­tét fel­té­te­le­zi a szer­zõ. De nyel­ve­ze­te gör­dü­lé­keny és vi­lá­gos. Az a rö­vid is­mer­te­tés­bõl is ki­tû­nik, hogy egy­rész­rõl lé­tez­nek te­ma­ti­kus egy­sé­gek, úgy­mint a kor­szak demokráciafelfogásait vagy er­köl­csi el­kép­ze­lé­se­it tag­la­lók, más­rész­rõl szer­zõk sze­rint cso­por­to­sí­tott elem­zé­sek. Ez a meg­ol­dás szük­ség­sze­rû­en is­mét­lé­sek­hez vagy az ös­­sze­tar­to­zó té­mák szét­ta­go­lá­sá­hoz ve­zet. Pél­dá­ul: mi­u­tán az 57. ol­da­lon vé­get ér a de­mok­ráciaelképzeléseket, köz­tük Szekfû­ét is be­mu­ta­tó rész, a 137.-en, épp egy Szekfû-idézettel in­dít­va, lé­nye­gé­ben foly­ta­tó­dik a té­ma, majd Szek­fû né­ze­te­it tár­gyal­va új­ra elõ­ke­rül a 170. ol­dal­tól, hogy az­tán a Zá­ró ér­tel­me­zé­sek kö­zött, a 221. ol­da­lon elõ­ször es­sen szó ar­ról, ho­gyan vé­le­ke­dett a de­mok­rá­ci­á­ról a la­kos­ság gon­dol­ko­dá­sát kü­lö­nö­sen erõ­sen be­fo­lyá­so­ló ka­to­li­kus egy­ház és Mindszenty Jó­zsef.

Bár­mi­lyen jó is ön­ma­gá­ban az Új Szel­le­mi Front­ról szó­ló rész, és ér­de­kes a két em­lí­tett lap vagy a köz­vet­len de­mok­rá­cia ese­te­ként az úgy­ne­ve­zett Dévaványai Köz­tár­sa­ság be­mu­ta­tá­sa, új­sze­rû Szekfû írá­sa­i­nak elem­zé­se, Ko­vács Im­re né­ze­te­i­nek fel­idé­zé­se, nem min­dig vi­lá­gos, hogy 1945 szí­nes tar­ka­sá­gá­ból mi­ért épp azt eme­li ki a szer­zõ, amit ki­emel. Ter­mé­sze­te­sen mind­az, ami­rõl ír, be­te­rel­he­tõ a de­mok­rá­cia ’45-ben cím­szó alá, de nem áll­nak ös­­sze szer­ves egés­­szé. Oly­kor eset­le­ges­nek tû­nik, hogy épp mi­rõl esik szó, és a té­ma szem­pont­já­ból fon­tos­nak tet­szõ rész­le­tek­rõl vi­szont nem be­szél. A könyv egy­ér­tel­mû­en mo­no­grá­fia kí­ván len­ni, azon­ban in­kább cik­kek gyûj­te­mé­nyé­nek lát­szik.

A re­cen­zens be­is­me­ri: za­var­ja né­hány fur­csa­ság. A szer­zõ té­te­le­sen is vall­ja, hogy a má­so­dik vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tõ né­hány éves idõ­szak fo­gal­mi de­fi­ni­á­lá­sát, struk­tú­rák­ba fog­la­lá­sát el kell ha­lasz­ta­ni ak­kor­ra, ami­kor a köz­sze­rep­lõk­re fó­ku­szá­ló ku­ta­tá­sok majd le­he­tõ­vé te­szik a biz­to­sabb ala­po­kon nyug­vó vé­le­mény­for­má­lást. Ugyan­ak­kor fon­tos­nak ér­zi, hogy meg­ál­la­pít­sa: 1945–46 önál­ló tör­té­nel­mi sza­kasz, a ku­dar­cos de­mok­rá­cia idõ­sza­ka – ami ugye­bár ma­ga a struk­tu­rá­lás, de­fi­ni­á­lás. De a de­fi­ni­á­lás más­hol is elõ­ke­rül.

A köz cí­mû rész­ben ol­vas­ha­tó: „A köz ér­tel­me­zé­sem­ben a köz­sze­rep­lõk te­vé­keny­sé­gét, e te­vé­keny­ség for­má­it és mi­ként­jét egy­aránt je­len­tõ fo­ga­lom.” Ez így ta­u­to­ló­gia, hi­szen a közt a köz­sze­rep­lõ ma­gya­ráz­za. Né­hány sor­ral lej­jebb az­tán egy újabb de­fi­ní­ció azt mond­ja: „A köz a tár­sa­da­lom ak­tív sze­rep­lõ­i­nek ösz­­szes­sé­ge.” De a tár­sa­da­lom szin­te min­den sze­rep­lõ­je ak­tív va­la­mi­ben. Kon­szen­zu­so­san ak­tív­nak azo­kat ne­ve­zik, akik ál­lás­ban van­nak, dol­goz­nak. Itt nyil­ván po­li­ti­kai vagy köz­éle­ti ak­ti­vi­tás­ról len­ne szó, ahol a köz­élet az em­be­rek va­la­mely cso­port­ja kö­zös ügyé­nek meg­be­szé­lé­sét, in­té­zé­sét je­len­ti. Mind­eköz­ben a köz­vet­len de­mok­rá­ci­á­ról írot­tak jól meg­áll­ná­nak a lá­bu­kon a „köz” elõ­tag ma­gya­rá­za­ta, de­fi­ni­á­lá­si szán­dé­ka nél­kül is.

A Szekfû Gyu­la 1945-ös né­ze­te­i­rõl szó­ló elem­zés is a szer­zõ de­fi­ní­ci­ó­já­val in­dul: „Vi­lág­né­ze­ti, po­li­ti­kai ho­va­tar­to­zás­tól füg­get­le­nül de­mok­ra­ta az, aki az em­be­ri sza­bad­ság ügyét ös­­sze­kap­csol­ja a mél­tó em­be­ri éle­tért foly­ta­tott küz­de­lem­mel.” Túl azon, hogy ez nem ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott meg­ha­tá­ro­zás, hi­szen a de­mok­ra­ta köz­ke­le­tû­en a jog­egyen­lõ­ség hí­ve, a na­gyobb gond, hogy két ol­dal­lal ké­sõbb azt ol­vas­suk: Szekfû gon­dol­ko­dá­sá­ban min­dig is de­mok­ra­ta volt. Ez a meg­ál­la­pí­tás biz­tos nincs össz­hang­ban az idé­zett de­mok­rá­cia­de­fi­ní­ci­ó­val, de min­den bi­zon­­nyal Szekfû szel­le­mi tel­je­sít­mé­nyé­nek leg­el­kö­te­le­zet­tebb tisz­te­lõi, mél­ta­tói sem tár­sí­ta­nák eh­hez az élet­mû­vét.

És ha már a Szekfû-elemzésrõl esik szó: a szer­zõ nem ért egyet Dé­nes Iván Zol­tán e ha­sá­bo­kon né­hány hó­nap­ja be­mu­ta­tott Szekfû-monográfiájával ab­ban, mi­sze­rint a tör­té­nész leg­na­gyobb el­té­ve­lye­dé­se az volt, hogy 1945-ben el­fo­gad­ta a moszk­vai nagy­kö­ve­ti posz­tot. Stan­deisky Éva sze­rint ép­pen el­len­ke­zõ­leg: Szekfûnek, mi­köz­ben meg­gyõ­zõ­dé­se sze­rint a tö­rök hó­dolt­ság­nál is ros­­szabb idõk elé né­zett az or­szág, ki­mon­dot­tan eré­nye volt ez a sze­rep­vál­la­lás. Más, a de­mok­rá­cia meg­te­rem­té­sé­ben re­mény­ke­dõ kö­ve­te­ket és köz­sze­rep­lést vál­la­ló­kat em­lít a dön­tés he­lyes­sé­gé­nek in­dok­lá­sa­ként. Csak­hogy a fel­so­rol­tak 1947-ben vagy már ko­ráb­ban, ami­kor bi­zo­nyos­sá vált szá­muk­ra a tör­té­né­sek irá­nya, le­mond­tak poszt­juk­ról, több­sé­gük emig­rá­ci­ó­ba kény­sze­rült, Szekfû vi­szont ha­lá­lá­ig, 1955-ig kép­vi­sel­te a rend­szert, nagy­kö­vet­sé­ge után is ma­gas be­osz­tás­ban. „Akik fel­is­mer­ték a fe­nye­ge­tõ jö­võt […] dönt­het­tek: emig­rál­nak, vagy al­kal­maz­kod­nak a meg­vál­toz­tat­ha­tat­lan­hoz, a nem­zet meg­men­té­se ér­de­ké­ben részt vál­lal­nak a kár­men­tés­ben” – ol­vas­hat­juk a szer­zõ ál­lás­pont­ját. Je­gyez­zük meg: a kár­men­tés­nek, a sze­mé­lyes elõ­nyö­kön túl, ez eset­ben nem lát­ha­tók a nyo­mai.

1945-ben le­he­tett hin­ni a de­mok­rá­cia meg­te­remt­he­tõ­sé­gé­ben, má­sok a bol­dog kom­mu­nis­ta jö­võ­ben bíz­tak. A re­mé­nyek el­tû­né­se, a csa­ló­dá­sok után itt­hon még meg le­he­tett pró­bál­ni alá­me­rül­ni, nem csak emig­rál­ni vagy ma­gas hi­va­talt vál­lal­ni, mert más tu­do­má­sul ven­ni a meg­vál­toz­tat­ha­tat­lan­nak tû­nõt, és megint más egy rend­szert kép­vi­sel­ni. És per­sze le­he­tett ma­gas posz­tot be­töl­te­ni hit­tel is, de az már kü­lö­nös, mi­nõ­sí­tett eset, ha va­la­ki a re­zsim bû­nös­sé­gé­nek tu­da­tá­ban vál­lal­ja an­nak kép­vi­se­le­tét.

Standeisky Éva: De­mok­rá­cia negy­ven­öt­ben. Bu­da­pest, 2015, Nap­vi­lág Ki­adó. 248 ol­dal, 3500 fo­rint.

Comments

kommentek

Cimkék: