Kulturális-közéleti havilap | 2017


2013 február Nivódíj


Radnóti Sándor: Egy kritika (Takács Ferencről)

A Mozgó Világ múlt évi kritikái közül a pálmát Takács Ferencnek adom. Mégpedig egy bírálatáért.

Megköszönjük neki, hogy szokásos elánjával, elokvenciájával és erudíciójával rontott rá tárgyaira. Fölhívta a figyelmünket Podmaniczky Szilárd Kisgyerekek emlékiratai című művére, és tévedhetetlenül megtalálta a beszélő halottak ágán és a stilizált gyermekbeszéd ágán is irodalmi előzményeit. Bächer Iván Sétatárs című könyvéről szólva igazságosan szólt szerzőjéről, akit a kritika gyakran elhanyagol, és tárgyáról is, Kardos G. Györgyről, aki éppen a feledés purgatóriumában leledzik. Bölcsen beszélt Vajda Miklós memoárkötetéről, s benne arról a borsos anekdotáról, amelynek hőse – az író – Londonban, mit szépítsük, nyilvánosan bevizel, s amely opust a legtöbb kritikus vagy különc furcsaságnak értékelte vagy egyszerűen elhallgatta. Nem így Takács: „Vajda egy példázat, a magasztosból az alantasba süllyedés példázatának antihősévé írta meg magát: azt a sokféle formában ismerős kelet-közép-európai everymant, aki mindörökkön a nyugati szellem éteri magasába vágyik, de folyvást alázuhanni kénytelen önnön keleti testisége bűzhödt levébe. (Vö. Ady Endre: Ezt a bűz-lehű, bús tavat / Így is nevezik: Magyarország.)”

Mario Vargas Llosa A kelta álma című regénye Takácsnak tanult szakmája szerint is kezéhez állt, hiszen a tudós anglista az ír történelem, kultúra és irodalom szakértője. A regény hőse ugyanis egy brit diplomatából ír forradalmárrá vált és kivégzett férfiú, Sir Roger Casement. Térey Protokolljáról Byron Don Juanja jut eszébe. A nagy sikert aratott politikai költészeti antológia, az Édes hazám nála szkeptikus fogadtatásra lelt. Sebaj, az ilyen gyűjtemények mindig vitathatók, s akkor vitassák is. Remek portrét rajzol Kántor Péter új verseskötetéről, mely az elmúlt év e sikerkönyvének megrendítően nagy és ugyanakkor érdeme szerinti recepciójában emlékezetes marad. Méltatja továbbá Gerlóczy Márton Check-in című könyvét.

Azt az egyet még nem említettem. De ezekből is kirajzolódik a kritikusi arcél. Takács rendelkezik a jó kritikus megbízhatóságával (amiből nem következik föltétlenül az olvasó egyetértése, de föltétlenül következik meggondolkodtatása). Rendelkezik továbbá némi idioszinkráziákkal, amelyeket a kritika országának pater patriae-ja, dr. Johnson óta érdekes kritikus aligha kerülhet el. Föltűnik például idegenkedése a pastiche-tól, a belső idézetektől, az ő szavaival az „imitatív allúzivitástól”. Dicséri is ettől váló távolságtartását erősen Kántor Péternek. Majd idézi két sorát: ne kérdezd, hogy mi végre, mire kellett / hogy minek is kell sort sor alá írni. Máskor meg a furor filologicus szenvedélye okából ő maga tár fel egy egész allúzió-sorozatot Békés Pálon, Kazinczy Ferencen keresztül Lawrence Sterne-ig, hogy aztán – félek, kissé túlzón – rávetítse Gerlóczy Márton az idézetekből annyira érzékenynek nem tűnő utazására.

Most azonban már nem kerülhetem el, hogy megnevezzem a pályabér alapjául szolgáló bírálatot. Címe Találkozás a világnagysággal. A 7. számban jelent meg. Ez egészen kivételes kritika. Temesi Ferenc Bartókjával kapcsolatban a legtöbb bírálat a juvenalisi „Difficile est satiram non scribere” álláspontjára helyezkedett. Nekem nincs kifogásom a pamflet mint kritikai műfaj ellen. A Levél Tormay Szészilnek a magyar kritikai irodalom gyöngyszeme. (S mit tagadjuk, Szabó Dezső Filozopter az irodalomban című Babits-pamfletje is.) Takács itt azonban éppen azzal ért el rendkívüli eredményt, hogy – noha nehéz nem írni szatírát, és kritikusunkat nem éppen magarejtegető természete és tehetsége predesztinálná is erre – mégsem pamfletet írt.

Temesi könyve azért váltotta ki a szatíra fölháborodott reflexét, mert egy kezdetben nagy sorsra váró, ám attól évtizedek óta deklináló pálya beleütközött a régóta dédelgetett nagy témába – megírni a múlt század legnagyobb magyarját –, és ebbe csúfosan belebukott. Ez önmagában szánalmat kelthetne, ha nem dühítené az olvasót az író önéletrajzának szervetlen váltogatása Bartók életrajzával, ami a fennhéjázó párhuzam érzetét kelti. Ha nem lobbantana haragra a tővel-heggyel összehányt szerkezet, a gyakran gondolattalannak, felelőtlennek, s mindenképpen átpoétizálatlannak érzett beillesztési technika – a Bartók-dokumentumokból vagy éppen az író Magyar Nemzet-be írt publicisztikáiból. S mit tagadjuk, az sem kelt rokonszenvet, hogy míg Bartók életrajzából szinte teljesen hiányzik a politikatörténet – eltekintve az olyan ráfogásoktól, hogy emigrációjának fő oka felesége zsidó származása lett volna (Pásztory Ditta történetesen nem volt zsidó származású) –, addig saját életrajza bővelkedik a politikai dühkitörésekben, melyek legkisebbje, hogy konzekvensen gatyaváltásnak becézi a rendszerváltást.

Mindennek zömét – és jóval többet is – kiolvashatjuk Takács Ferenc kritikájából. De józan, megfontolt kifejtésmódot választ. Nem mulasztja el megemlíteni, ha az egykori tehetség egy-egy rövid fejezetben föllobban. Nem emeli fel a hangját. Nem háborodik fel – legföljebb csodálkozik. S így is eljut mindenhova: a vendégszövegek szépirodalmi áthasonításának hiányához, a stiláris zavarossághoz, a nacionalista szemlélet ürességéhez, Bartók meghamisításához. Példaszerűen elegáns kritika.

Comments

kommentek

Cimkék: