Kulturális-közéleti havilap | 2017


2012 január Nivódíj


Rényi András: A magatartáskritikus (P. Szűcs Juliannáról)

Afféle captatio benevolentiae-vel kell indítanom, noha tisztában vagyok vele, mennyire bizarr, ha a laudátor rögtön magyarázkodással kezdi. Nem a bőség zavarának igaz, de közhelyes mentségére gondolok. Végtére is választhattam volna például Sándor Erzsi roppant élvezetes bulvárszemléiből, fergeteges tibeti hantáját például (vagy, bár nem az én paksamétámba sorolódott, megrendítően szép MGP-nekrológját), szemezgethettem volna kedves mesterem, az olvasózseni Almási Miklós empatikusan lényeglátó lektűrjeiből, a Mozgóban sztenderd színikritikussá vedlett Fáy Miklós eszes hetykeségeiből, Mélyi Jóska higgadt, okos építészeti publicisztikáiból vagy Csengery Kristóf veretes zenekritikáiból, Takács Feritől, Győrffy Ivántól vagy Rainer M. Jánostól – és e remek szerzők egyike miatt sem kellene szabadkoznom. Hanem én a díjat a Mozgó 2011-es évfolyamának legjobb műkritikusi teljesítményéért Szűcs Julinak ítélem (hogy konkrétan mely írásért, arról mindjárt) – és ez bizony igényel némi magyarázatot. Mert áttekintve e díjak tizenhét éves történetét, a százharminc-valahány díjazott impozáns listáját, mégiscsak úgy tűnik, mintha a P. Szűcs nevű szorgalmas szerző soha nem produkált volna igazán figyelemre méltót ebben a lapban. Nem a Mozgó mozgékony szellemét évtizedek óta megszemélyesítő – mi több: megtestesítő – főszerkesztőről, nem e baloldali-liberális értelmiségi műhely agilis és fáradhatatlan szervezőjéről, a pénzcsinálás, az erőforrás-menedzsment és a kultúrdiplomácia furfangos nagymesteréről, nem a intellektuális és politikai közélet harminc éve elnyűhetetlen bozótharcosáról beszélek – hanem a szerzőről, ha tetszik, az alanyi kritikusról, akinek megfigyelőkészségére, erudíciójára, nyelvezetére s megannyi szerzői erényére – alighanem épp fenti szerepei okán – sosem jutott elég a figyelemből. És nemcsak tizenhét év laudátorai részéről, de a szakterülete, a képzőművészeti kritika és a művészettörténet művelőinek tágabb köreiből sem. Ebben magam is ludas vagyok – a döntéssel és e laudációval tehát részben saját mulasztásomat is kompenzálom.

Rátérve a díjnyertes pályaműre, a júliusi számban közölt Böröcz in fabula c. írást választottam, a képzőművész Böröcz András idén nyári székesfehérvári kiállításáról írott beszámolót. Tekintettel a fenti kivételes megfontolásokra választhattam volna másikat is. Mindre igaz, hogy roppant műveltséganyagot és szaktudást görget maga előtt. Hogy nem lineáris menetekben gondolkodik, inkább erős képek köré rendezi és játékosan bonyolítja érvkészletét. Hogy stílusa olvasmányos, könnyed, néha egyenesen laza. P. Szűcs nagyon tud változatosan, szellemesen, olvasóbarát módon írni. De az is igaz, hogy rendre több regiszteren játszik, s egy-egy erős mondatnál olykor megáll az olvasói ütő. Láthatólag rühelli a céhes belterj, a terminológiai bennfentesség sznobériáját – de azért ért a rejtett oldalvágások nyelvén is. Noha magam inkább az akadémiai diskurzus normáihoz szoktam tartani magam, imponál nekem az a nagyvonalú skicctechnika, amellyel egy-egy komplikált művészet-, szellem- vagy mentalitástörténeti konstellációt képes egy-két jól odavetett jelzővel vagy alkalmi metaforával felvázolni.

Ami ebben az írásban elsőként megfogott, az az enigmatikus cím: Böröcz in fabula. A latin mondás a művész első blikkre naiv-játékosnak ható mesevilágára utal: az objektek, a képsorozatok, illetve a Kálmán Imre-féle Csárdáskirálynő híres betétje, az egyik konceptuális videomunkán megidézett és a kiállítás címét is adó Túl az Óperencián fikciós, mondhatni, nem rögvalós természetére. De nem volna P. Szűcs a szerző, ha beérné ennyivel. Végtére a lupus in fabula címbe rejtett mondása a titokzatos fenyegetés metaforája, a falra festett ördögé. Mint minden jó cím, dióhéjban ez is tartalmazza az írás alapgondolatát: sejteti, hogy itt nemcsak elmondódik majd, de dekonstruáltatik is a mese. S csakugyan, végül kiderül, hogy Böröcz legfeljebb csak hiheti, hogy ő szerzője a történetnek: valójában rejtett főhős ő, akit az empatikus, de éles szemű történész-kritikus leplez majd le a művek – és a szemünk – láttára.

Az elemi kiindulópont: a munkák megfejthetetlensége és besorolhatatlansága. P. Szűcs egy pompás metaforával indít: tárgy? – nem! Élőlény? – Nem! – Fogalom? – Nem! – Böröcz figuratív munkái, amelyeket a szerző kvázi múzeumi kartonjain oly üde tárgyilagossággal ismertet, a barkochba szabályai szerint csakugyan meghatározhatatlanok, s a lendületes felütés végén ott is a megadó formula: „szabad a gazda”. (Zárójel. Régi megfigyelésem, hogy P. Szűcs kritikusi fegyvertárának legfőbb eszköze egy-egy ütős keretmetafora: rendre ezen ragozza végig, sokszor bravúros kreativitással a vizsgált tárgykör megannyi ágát-bogát. Ilyen például a veknié a legújabb velenceibiennále-beszámolóban, hiányzó kenyérbéllel, néhány ehető szelettel és a főszereplő sarokpontokkal, a serclikkel. De ilyen a biztosítási kockázatokat mérő bónusz-málusz pontozás metaforája is a pécsi Nyolcak-tárlatról közölt bírálatban a márciusi számból. Jól kiaknázható és jól követhető, egyszerre szerző- és olvasóbarát írástechnika.)

De vissza a kibarkochbázhatatlan gondolathoz. Aki ilyesmire gondol a társasjáték elején, az nem jó játékos: olyasmit akar kitaláltatni, amit nem lehet vagy nem volna szabad. Ezért a gondolatolvasásra szakosodott játszótárs megfordítja a kérdezés logikáját. A kitalálhatatlanságot éri tetten gondolatként. Nem azt kérdi, hogy Böröcz játszótársunk mire (tárgyra, személyre, fogalomra) gondolt, hanem hogy miért játszik a társaság a szabály ellenében. Nem az a kérdés, hogy mi a vicces képrejtvények slusszpoénja, hanem hogy a végén miért fojtja el őket. A megfejtéshez nem a kód kínálja a kulcsot, hanem az alkotó a háttérben: Böröcz in fabula.

Dr. PéSzűcs végigfekteti tehát képzeletbeli díványán a művészt, s beszéltetni kezdi az aprócska műveket: sorra veszi őket mint szimptómákat. „Éppígylétük valamit helyettesít” – szól az analitikus munkahipotézise. Tehát nem a napvilágnál kódolt értelem, a „hálás és szkriptogén motívumok” maguk, hanem a tudattalan homályába süllyedt mozgatók érdeklik. Így jut végül a konklúzióhoz: hogy az értelemmel való frivol és tragikomikus játék kelet-közép-európai létezéstechnika. Böröcz azért viccel, mert védekezik. Mikor mi ellen. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján még az értelem hivatali kisajátítása ellen – ezt anno Erdély Miklóstól, a zseniális újavantgárd gurutól és szórakoztató provokátortól tanulta, aki a „hatalomtól független kreatív életérzés” 68-as fantáziavilágában vívta képzelt szabadságharcát, és hadakozott a kultúrcsinovnyikok bürokratikus művészetképével. Az indigóbeli kreativitási gyakorlatok célja, sugallja a terapeuta, a tudattalan mint szubjektív menekülési útvonal és reservoir feltárása volt: a hatalmi racionalitás, az értelem kontrollja, voltaképp a nyers rögvaló repressziója elől a művészet és az irónia birodalmába való eliszkolásé. A kilépés a függés valós kényszereinek világából a függetlenség képzelt, súlytalan szabadságába. Ez idehaza csak időlegesen, az underground művészközösség akolmelegében sikerülhetett. Böröcz azért élte túl az avantgárd eszképizmus ez illuzórikus csapdáját, mert idejében kijutott Amerikába, a szabadabb levegőre, továbbá mert rátalált a fával való kézműves bíbelődés csöndes örömeire, és hűséges is maradt a matériához. Ez volt az ő személyes, erkölcsnemesítő, öngyógyító terápiája, ami nem engedte, úgymond, „elszállni”. Böröcz iróniája, szól az analízis, a féktelen fantaziálás és a nyers matéria „súrlódási hőjéből” nyeri a túléléshez, a sikeres szublimációhoz szükséges energiát. „…az emberre váró nyomorúság mutatós rémképei… kicsinységükben is a lét elviselhetetlen könnyűségét reprezentálják: a gyermekien kedves rajzolatok és a csillogó felületek leginkább arra jók, hogy a haláltudatért cserébe gagyival kompenzáljanak.” A súlytalan és nagyobb tétek nélküli művészi babrálás kompenzatorikus esztétikája sikerre van ítélve – különösképpen azután, hogy a kilencvenes évektől Böröcz rátalál a zsidó sors, közelebbről a holokauszt nagy témájára. Neki és generációjának ugyanis, hál’ Istennek, e kényes témával már nem saját traumájaként kell szembenéznie. A későnjövők luxusával csak utólag tanulnak meg félni. A találkozás azért üdvös, mert a történelmi dimenzió legalább utólag ad bizonyos mélységet és egzisztenciális súlyt az eleve a túlélésre berendezkedő életstratégiának.

P. Szűcs látható és növekvő rokonszenvvel figyeli Böröcz létezéstechnikai mutatványait – az újabban gerjedő „súrlódási hőben” egyre inkább érzi a közös meleget és érzékeny lélekkel szurkol is neki. De a magánzó stratégia mégsem az övé. A szövegből kihüvelyezhető fölényes analitikusi attitűd annyiban Freudéra emlékeztet, amennyiben Freud töretlenül bízott a fölvilágosult értelem gyógyító erejében. Töretlenségről már szó sincs – de az írás finoman leleplező irálya azért árulkodó. Ahogy P. Szűcs a hetvenes-nyolcvanas években önmagát még a pártállami vs. ellenkultúra hamis dichotómiáján, a kétféle ideologikus illúzióvilágon kívül képzelte pozicionálhatni, úgy a sorok között ma is kitapintható a kritikai igény, hogy autentikus pozíciót találjon a ma lehetséges létezéstechnikák megítéléséhez. Éthosza szerint a műkritikus magatartáskritikus is. Úgy beszél, mint akinek nap nap után tényleg a rögvaló súlyával – pénzekkel, akaratokkal, befolyásokkal, hatalmasokkal – van dolga; mint aki nem utólag, mintegy művészi passzióból tanult meg félni – és megküzdeni a félelmével. P. Szűcs in fabula – így ütközik ki e pompás szövegben, az alanyi szerző magabiztos hanghordozásában az elnyűhetetlen bozótharcos szorongása, aki most sem tudja pontosan, mire készüljön, csak azt: holnap is meg kell mutatnia, hogy nem adja fel.

 

Comments

kommentek

Cimkék: ,