Kulturális-közéleti havilap | 2017


2016 március Esszé


Révész Sándor – Lelépés Marxról

Mi­u­tán na­gyon rossz lesz, na­gyon jó lesz. Ez volt az a He­gel talp­ra ál­lí­tá­sá­val fi­lo­zó­fi­a­i­lag meg­ala­po­zott biz­ta­tás, amel­­lyel Marx és En­gels A kom­mu­nis­ta ki­ált­vány­ban a vi­lág és min­de­nek­elõtt a pro­le­ta­ri­á­tus elé állt.

Mi­u­tán ki­de­rült, hogy nem lesz olyan na­gyon rossz, plá­ne nem ah­hoz ké­pest, amen­­nyi­re A kom­mu­nis­ta ki­ált­vány ki­adá­sa ide­jén volt rossz, fel­ve­tõ­dött a kér­dés, hogy ak­kor mi­ként lesz majd na­gyon jó. Mi ma­rad ab­ból a na­gyon jó­ból. Ez­zel a kér­dés­sel kell szem­be­néz­nie a 19. szá­zad vé­ge óta nem csak a mar­xis­ták­nak, de min­den­ki­nek, akik lát­nak Marx mun­kás­sá­gá­ban va­la­mi­nõ ér­té­ket, ami az em­be­ri vi­lág meg­ér­té­sé­ben és job­bí­tá­sá­ban hasz­no­sít­ha­tó.

A ki­ált­vány el­sõ ré­szé­bõl, a Bur­zso­ák és pro­le­tá­rok­ból meg­tud­juk, hogy a di­na­mi­kus, tõ­kés gaz­da­ság­ban az ipar fej­lõ­dé­se meg­ál­lít­ha­tat­lan, vi­szont „a mo­dern mun­kás nem­csak hogy nem emel­ke­dik fel az ipar ha­la­dá­sá­val, ha­nem mind mé­lyebb­re sül­­lyed sa­ját osz­tá­lyá­nak lét­fel­tét­elei alá. A mun­kás pauperré vá­lik, és a pa­u­pe­riz­mus még gyor­sab­ban nõ, mint a né­pes­ség és a gaz­dag­ság.” A bé­rek egy­re ala­cso­nyab­bak és a gé­pe­sí­tés mi­att egy­re bi­zony­ta­la­nab­bak lesz­nek, egy­re töb­ben süllyed­nek le az egy­re sze­gé­nyebb és ho­mo­gé­nebb pro­le­ta­ri­á­tus­ba, az osz­tály­vi­szo­nyok ez­ál­tal egy­re in­kább le­tisz­tul­nak, az osz­tály­harc egy­re éle­seb­bé vá­lik, vé­gül a ha­tal­mas pauper tö­me­gek ele­mi lét­fel­té­tel­évé vá­lik a tõ­ké­sek ural­má­nak meg­dön­té­se. A bur­zso­á­zia kép­te­len lesz ar­ra, „hogy rab­szol­gá­já­nak lé­tét akár csak rab­szol­ga­sá­gá­nak ke­re­té­ben is biz­to­sít­sa”, így az­tán a rab­szol­gák sem fog­ják tud­ni el­tar­ta­ni õt. „A nagy­ipar fej­lõ­dé­sé­vel te­hát ki­csú­szik a bur­zso­á­zia lá­ba alól ma­ga a ta­laj, ame­lyen ter­mel és a ter­mé­ke­ket el­sa­já­tít­ja. Min­de­nek­elõtt sa­ját sír­ásó­ját ter­me­li. Pusz­tu­lá­sa és a pro­le­ta­ri­á­tus gyõ­zel­me egy­aránt el­ke­rül­he­tet­len.” Ezt a fo­lya­ma­tot köz­­gaz­da­sá­gi­lag is szé­pen ki­fej­ti A tõ­ke el­sõ köny­vé­nek 23. fe­je­ze­té­ben.

Csak­hogy a mun­kás nem pusz­tán el­sze­gé­nye­dik, de el is ide­ge­ne­dik. Ahogy a Gaz­da­ság-fi­lo­zó­fi­ai kéz­irat­ok­ban ol­vas­suk, nem csu­pán ar­ról van szó, hogy mi­köz­ben a mun­ka pa­lo­tá­kat ter­mel, a mun­kás­nak csak odú­kat, mi­köz­ben szép­sé­get, a mun­kás­nak nyo­mo­rú­sá­got, ha­nem „a mun­ká­sok egy ré­szét bar­bár mun­ká­ra ve­ti vis­­sza, má­sik ré­szét pe­dig gép­pé te­szi. Szel­le­met ter­mel, de a mun­kás­nak os­to­ba­sá­got, kre­te­niz­must.” A mun­ka a mun­kás szá­má­ra kül­sõ­vé, ide­gen­né vá­lik, bol­dog­ta­lan lesz tõ­le, „fi­zi­ku­mát sa­nyar­gat­ja és szel­le­mét tönk­re­te­szi. Ezért a mun­kás csak a mun­kán kí­vül ér­zi ma­gát ma­gá­nál le­võ­nek, a mun­ká­ban pe­dig ma­gán kí­vül le­võ­nek”, csak ál­la­ti, ve­ge­ta­tív, ön­fenn­tar­tó te­vé­keny­sé­ge­i­ben ér­zi ma­gát em­ber­nek, em­be­ri funk­ci­ó­i­ban, va­gyis a ter­me­lé­si-al­ko­tá­si fo­lya­mat­ban már csak ál­lat­nak. És ezen Marx sze­rint az sem vál­toz­tat­na, ha a mun­ka­bér nem csök­ken­ne, ha­nem nõ­ne, mert – el­te­kint­ve at­tól, hogy ez a nö­ve­ke­dés Marx sze­rint fenn­tart­ha­tat­lan – „nem len­ne egyéb, mint a rab­szol­ga jobb dí­ja­zá­sa, és nem vív­ná ki sem a mun­kás­nak, sem a mun­ká­nak az em­be­ri ren­del­te­té­sét és mél­tó­sá­gát”. Hi­szen a ma­gán­tu­laj­don és a bér­mun­ka ele­ve fel­té­te­le­zi az el­ide­ge­ne­dést, mi­vel a mun­kás olyan ter­me­lõ­fo­lya­mat­ban vesz részt, amely nem sa­ját­ja, nem ön­te­vé­keny­ség, nem sza­bad te­vé­keny­ség, nem ön­meg­va­ló­sí­tás, csu­pán a lét­fenn­tar­tás esz­kö­ze.

Eb­bõl az el­ide­ge­ne­dett ál­la­pot­ból ki­zá­ró­lag a ma­gán­tu­laj­don meg­szün­te­té­sé­vel le­het ki­tör­ni. Ah­hoz pe­dig csak ak­kor gyûl ös­­sze a meg­fe­le­lõ erõ és el­szánt­ság, ha az el­nyo­mo­ro­dás, az ele­mi lét­fel­té­te­lek hi­á­nya a tár­sa­da­lom­ban túl­nyo­mó több­ség­gé duz­zadt pro­le­ta­ri­á­tus szá­má­ra nem hagy más le­he­tõ­sé­get, mint az egyéb­ként is élet­kép­te­len­né vált tõ­kés rend­szer meg­dön­té­sét.

Ha ez nem kö­vet­ke­zik be, ak­kor az el­ide­ge­ne­dés­bõl nincs ki­út. A kom­mu­nis­ta ki­ált­vány ne­ve­ze­tes zá­ró­mon­da­tai sze­rint: „A pro­le­tá­rok e for­ra­da­lom­ban csak lán­ca­i­kat ve­szít­he­tik. Cse­ré­be egy egész vi­lá­got nyer­het­nek.”

„Na és a Tra­ban­tom, Marx elv­társ?!” – kér­dez­te Ka­zal Lász­ló egy ré­gi ka­ba­ré­je­le­net­ben. Ez itt a re­le­váns kér­dés. Van Tra­bant – nincs for­ra­da­lom. Nincs for­ra­da­lom – van el­ide­ge­ne­dés.

De ak­kor mi van? Ez­zel a kér­dés­sel kö­vet­jük nyo­mon az el­múlt fél­szá­zad egyik leg­ér­de­ke­sebb és leg­na­gyobb for­má­tu­mú ma­gyar fi­lo­zó­fu­sa, Vaj­da Mi­hály élet­mû­vé­nek a Marx­hoz, il­let­ve a Marx-kri­ti­ká­hoz kap­cso­ló­dó ré­szét. Ezt most elég ké­nyel­me­sen meg­te­het­jük, mert vá­lo­ga­tott mû­ve­i­nek nem­rég meg­je­lent má­so­dik kö­te­té­ben együtt van lé­nye­gé­ben min­den, amit eb­ben a tárgy­kör­ben meg­írt éle­té­nek ab­ban a két év­ti­zed­ében, amely­ben in­ten­zí­ven fog­lal­ko­zott ez­zel.

A reformkommunisták, ami­ó­ta nem kom­mu­nis­ták, azt a va­lót­lan­sá­got ter­jesz­tik, hogy õk va­la­mi­nõ ro­kon­ság­ban ál­lot­tak és ko­ope­rál­tak a dik­ta­tú­ra de­mok­ra­ti­kus el­len­zé­ké­vel. Ez nem így volt, ez a két kör szem­ben állt egy­más­sal, ta­gad­ta egy­mást, el­len­té­tes vá­laszt adott a dik­ta­tú­rá­hoz va­ló vi­szonyt meg­ha­tá­ro­zó, mond­hat­nánk, víz­vá­lasz­tó kér­dés­re, ar­ra, hogy meg­re­for­mál­ha­tó-e a rend­szer, ér­de­mes-e és eti­kus-e a de­mok­rá­cia re­mé­nyé­ben a dik­ta­tú­rát tá­mo­gat­ni.

Ma­gyar­or­szá­gon a hat­va­nas évek­ben mû­vel­tek né­hány évig a leg­ali­tás ke­re­te­in be­lül ko­moly fi­lo­zó­fi­át. En­nek lé­nye­gé­ben 1968-ban, vég­le­ge­sen 1973-ban lett vé­ge (köz­ben Luk­ács György éle­te és élet­mû­ve is le­zá­rult). Er­rõl a vég­rõl így ír Vaj­da Mi­hály: „1968. au­gusz­tus 21-én fel­éb­red­tünk dog­ma­ti­kus ál­munk­ból, mert azt ta­pasz­tal­tuk, hogy a va­ló­sá­go­san lé­te­zõ szo­ci­a­liz­mus ha­tal­mi struk­tú­rá­ja nem vi­se­li el a de­mok­ra­ti­zá­ló­dá­si fo­lya­ma­tot ak­kor sem, ha azon be­lül a szo­ci­a­liz­mus­el­le­nes­ség nyo­ma­it sem ta­lál­hat­ni meg. (…) Fel kel­lett ad­juk »reformizmusunkat«” (758–759 o.).

A dik­ta­tú­ra le­bom­lá­sa elõt­ti év­ti­ze­dek­ben Ma­gyar­or­szág ön­ref­le­xió nél­kül élt. A leg­ali­tás ha­tá­ra­in be­lül ko­moly fi­lo­zó­fia és át­fo­gó tár­sa­da­lom­elem­zés nem lé­te­zett, azo­kat a mû­ve­ket, ame­lyek meg­kí­sé­rel­ték ál­ta­lá­nos ér­vén­­nyel ér­tel­mez­ni és le­ír­ni hely­ze­tün­ket a vi­lág­tör­té­nel­mi fo­lya­mat­ban, nem le­he­tett le­gá­li­san ol­vas­ni, meg­vi­tat­ni. Nem ke­rül­het­tek be a tár­sa­dal­mi nyil­vá­nos­ság­ba Heller Ág­nes, Már­kus György, Kis Já­nos, Ben­ce György, Kon­rád György, Szelényi Iván, Fe­hér Fe­renc, Ke­mény Ist­ván, Bibó Ist­ván és Vaj­da Mi­­hály ön- és vi­lág­is­me­re­tünk szem­pont­já­ból leg­lé­nye­ge­sebb mû­vei. Sem az Überhaupt, sem Az ér­tel­mi­ség út­ja az osz­tály­ha­ta­lom­hoz, sem a Dik­ta­tú­ra a szük­ség­le­tek fe­lett, sem más mû­vek. Vaj­da Mi­hály kö­te­te, a Vál­to­­zó evi­den­ci­ák sem. Vaj­dát 1968-ban ide­ig­le­ne­sen, 1973-ban vég­le­ge­sen ki­zár­ták a párt­ból, egy­ben a nyil­vá­nos­ság­ból. 1970 és 1975 kö­zött írott ta­nul­má­nya­i­nak ki­adá­sá­ra a Mag­ve­tõ Ki­adó ugyan szer­zõ­dést kö­tött ve­le, hogy az­tán ne ad­ja és más se ad­has­sa ki. Ez a – Kõ­szeg Fe­renc sza­va­i­val – „fog­ság­ra vet­te­tett” kéz­irat te­szi ki a mi­nap meg­je­lent vas­kos kö­tet majd­nem fe­lét.

Az el­ide­ge­ne­dés fo­gal­ma, ta­ga­dá­sa és le­küz­dé­se Marx­tól nap­ja­in­kig so­ha nem állt an­­nyi­ra az elõ­tér­ben, mint 1968-ban, ami­kor Vajdáék úgy­mond „föl­éb­red­tek dog­ma­ti­kus ál­muk­­ból”. Az el­ide­ge­ne­dés el­le­ni sza­bad­ság­harc ’68 egyik leg­­fon­to­sabb ve­zér­szó­la­ma volt. Az el­sõ nem­­ze­dék tet­te az­zá, mely­­nek élet­ta­pasz­ta­la­tá­ból hi­ány­zott az éhe­zés, a vi­lág­vál­ság és a há­bo­rú, mely­nek vi­lá­gá­ban nem kel­lett tö­me­gek­nek fél­te­ni­ük az ele­mi lét­fel­tét­ele­i­ket. Va­gyis ép­pen az el­len­ke­zõ­je tör­tént an­nak, amit Marx vé­lel­me­zett. Az el­ide­ge­ne­dés azon­ban nem ma­radt so­ká­ig ki­tün­te­tett kér­dés a jó­lé­ti tár­sa­dal­mak­ban. Vaj­da Mi­hály és Heller Ág­nes ne­ve­ze­tes kö­zös ta­nul­má­nya, a Kor­társ 1970. ok­tó­be­ri szá­má­ban meg­je­lent Csa­lád­for­ma és kom­mu­niz­mus még ’68-as szel­lem­ben, az el­ide­ge­ne­dés el­le­ni sza­bad­ság­harc je­gyé­ben író­dott, de a Vál­to­zó evi­den­ci­ák ta­nul­má­nyai már nem ezt a ’68-as szel­le­mi­sé­get kép­vi­se­lik.

El­len­ke­zõ­leg. Vaj­da ’68 le­csen­gé­se és a lé­te­zõ szo­ci­a­liz­mus­ban a pol­gá­ri tár­sa­dal­mon túl­mu­ta­tó, hu­ma­nis­ta po­ten­ci­ált vé­lel­me­zõ il­lú­zi­ók el­en­ge­dé­se után az el­ide­ge­ne­dés kér­dés­kö­rét hát­tér­be to­ló, re­vi­zi­o­nis­ta ha­gyo­mány­hoz kap­cso­ló­dik. Eduard Bernsteinhez és az öreg En­gels­hez. Bernstein „mint rossz örök­sé­get tol­ta fél­re Marx­ból (…) mind­azt, ami fi­lo­zó­fia” (238. o.). „A ké­sei En­gels vi­tat­ha­tat­la­nul meg­szûnt »filozófus« len­ni, (…) írá­sa­i­ban az egy­re in­kább »reálpolitikusabbá« vá­ló mun­kás­moz­ga­lom ál­lás­pont­já­ra he­lyez­ke­dett (…). S a két­ség­te­le­nül õt kö­ve­tõ Bernstein vi­lá­go­san lát­ta, hogy a mun­kás­moz­ga­lom alap­ve­tõ cél­ja (…) a pol­gá­ri tár­sa­da­lom vi­szo­nya­i­nak egye­te­mes­sé té­te­le, nem pe­dig az egye­te­mes ma­ga­tar­tás­for­mák ra­di­ká­lis meg­vál­toz­ta­tá­sa. Szá­­má­ra az elõb­bi azo­nos is volt ma­gá­val a szo­ci­a­liz­mus­sal, en­nek a »prózai« szo­ci­a­liz­mus­nak a mar­xis­ta kri­ti­ku­sa­it pe­dig a va­ló­sá­gos tár­sa­dal­mi vi­szo­nyo­kat meg nem ér­tõ ide­a­lis­ta fi­lo­zó­fi­ai spe­ku­lá­ci­ók kép­vi­se­lõ­i­nek te­kin­tet­te (…). Két­ség­te­len, hogy Bernstein gon­dol­ta vé­gig kö­vet­ke­ze­te­sen azt a mar­xiz­must, me­lyet ko­ra mun­kás­moz­gal­má­nak egé­sze kép­vi­selt. Ha ugyan­is a tár­sa­da­lom­kri­ti­ka cent­rá­lis ka­te­gó­ri­á­ja a ki­zsák­má­nyo­lás, nem pe­dig az el­ide­ge­ne­dés fo­gal­ma, ak­kor a pol­gá­ri ma­ga­tar­tás­for­mák egye­te­mes­sé vá­lá­sa (…) ese­tén is lét­re­jö­het va­la­mi­faj­ta szo­ci­a­liz­mus. A ki­zsák­má­nyo­lás… a pol­gá­ri ma­ga­tar­tás­for­mák ese­tén is meg­szün­tet­he­tõ” (83. o.). A mun­kás­osz­tály ki­har­col­hat­ja „a nyo­mor meg­szün­te­té­sét a ka­pi­ta­liz­mu­son be­lül is”, ha pe­dig „po­li­ti­kai küz­del­me a de­mok­ra­ti­kus ál­la­mért” az­zal az ered­ménnyel jár, hogy a prog­res­­szív adó­po­li­ti­ka „a tõ­kés ma­gán­jö­ve­del­mét (…) a ter­me­lõ-szer­ve­zõ mun­ká­já­nak meg­fe­le­lõ nagy­ság­rend­re szo­rít­ja le”, az „gya­kor­la­ti­lag a mar­xi ér­te­lem­ben vett ki­zsák­má­nyo­lás meg­szün­te­té­sét je­len­ti” (85. o.).

En­nek az ál­lí­tás­nak az igaz­sá­ga per­sze at­tól függ, hogy me­lyik mar­xi ér­te­lem­re gon­do­lunk. A kom­mu­nis­ta ki­ált­vány ép­pen­ség­gel „bur­zsoá szo­ci­a­liz­mus­ként” ír­ja le és gú­nyol­ja ki igen éle­sen azt a szo­ci­a­liz­must, amely szo­ci­a­liz­mu­son nem „a pol­gá­ri ter­me­lé­si vi­szo­nyok el­tör­lé­sét ér­ti”. Ezt ír­ja ró­la: „A bur­zso­á­zia egy ré­sze or­vo­sol­ni akar­ja a tár­sa­dal­mi vis­­szás­sá­go­kat, hogy ez­zel a pol­gá­ri tár­sa­da­lom fenn­ma­ra­dá­sát biz­to­sít­sa. Köz­gaz­dász­ok, em­ber­ba­rát­ok, jó­tét lel­kek, a dol­go­zó osz­tá­lyok hely­ze­tén ja­ví­tók, jó­té­kony­ság­szer­ve­zõk, ál­lat­vé­dõk, an­ti­al­ko­ho­lis­ta egye­sü­le­tek ala­pí­tói, zug­re­for­me­rek tar­toz­nak ide a leg­tar­kább vál­to­za­tos­ság­ban.”

A re­vi­zi­o­niz­mus volt a 19. szá­zad vé­gén a mun­kás­moz­ga­lom re­a­lis­ta ve­ze­tõ­i­nek vá­la­sza ar­ra a tény­re, hogy a tár­sa­da­lom ha­tal­mas több­sé­gé­nek Marx ál­tal fel­té­te­le­zett el­sze­gé­nye­dé­se nem kö­vet­ke­zett be, és min­den jel ar­ra mu­ta­tott, hogy nem is fog. A jó­lé­ti tár­sa­dal­mak ki­ala­ku­lá­sa és meg­szi­lár­du­lá­sa, a sok­szo­ro­sá­ra nö­ve­ke­dett köz­pon­ti új­ra­el­osz­tás, az adók mér­té­ké­nek és prog­resszi­vi­tá­sá­nak meg­ug­rá­sa, a mun­ka­vál­la­lók élet­szín­vo­na­lá­nak gyors emel­ke­dé­se a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú utá­ni ne­gyed­szá­zad­ban mind-mind ar­ra mu­ta­tott, hogy a tör­té­ne­lem a re­vi­zi­o­nis­tá­kat iga­zol­ja. Vaj­da eb­be az iga­zo­lás­ba kap­cso­ló­dott be­le. És ez­zel ki­lé­pett a lé­te­zõ szo­ci­a­liz­mus vi­lá­gá­ból, a nyu­ga­ti vi­lág ke­re­te­i­be il­lesz­ke­dett be­le, hall­ga­tó­la­go­san evi­den­ci­á­nak te­kin­tet­te, hogy csak ab­ban a ke­ret­ben ér­de­mes az em­be­ri­ség le­he­tõ­sé­ge­i­vel fog­lal­koz­ni, mert csak ab­ban van jö­võ és le­he­tõ­ség. A Vál­to­zó evi­den­ci­ák ta­nul­má­nya­it Vaj­da úgy ír­ta meg, mint aki szá­má­ra a lé­te­zõ szo­ci­a­liz­mus nem is lé­te­zik.

Vaj­da meg­ál­la­pít­ja, hogy ez a szo­ci­ál­de­mok­ra­ta, „nemzetgazdaságtani” mar­xiz­mus „tel­jes­ség­gel ig­no­rál­ja” a mar­xis­ta „fi­lo­zó­fia” igé­nye­it (87. o.). És va­ló­ban. Ez az irány­zat ki­lú­goz­za Marx­ból a fi­lo­zó­fust, le­csap­ja a vi­lág­tör­té­nel­mi fo­lya­mat Marx ál­tal ki­szá­mí­tott foly­ta­tá­sát, az em­be­ri­ség „fel­nõtt ko­rát”, sut­ba vág­ja a nem­be­li ér­té­ke­ket. Ez­zel az ignoranciával szá­mos nagy- és kis­for­mátumú fi­lo­zó­fus szállt szem­be. Vaj­da eze­ket a szem­be­szál­lá­si kí­sér­le­te­ket te­kin­ti át Gramsciról, Luk­ács­­ról és Korsch­ról szó­ló ta­nul­má­nya­i­ban.

Antonio Gramsci „a ko­ra­be­li mar­xiz­mus fa­ta­liz­mu­sá­nak fel­tá­rá­sá­ban és el­uta­sí­tá­sá­ban (…) mes­­szebb megy, mint elõt­te bár­ki”. Le­ve­ze­ti, hogy az adott vi­lá­gon va­ló túl­lé­pés sem­mi­fé­le ér­te­lem­ben „nem tör­vény­sze­rû”, az adott vi­lág­ál­la­pot for­ra­dal­mi kri­ti­ká­ja te­hát nem ala­poz­ha­tó „a jö­võ szük­ség­sze­rû­sé­gé­re”, és ez­zel össz­hang­ba hoz­ta a for­ra­dal­mi kri­ti­ka le­he­tõ­sé­gét az­zal a tör­té­nel­mi ta­pasz­ta­lat­tal, hogy nem fog olyan hely­zet ki­ala­kul­ni, amely­ben a for­ra­da­lom szük­ség­sze­rû len­ne. Gramsci ha­tá­ro­zot­tan el­uta­sít­ja a szo­ci­ál­de­mok­ra­ták­nak a pol­gá­ri tár­sa­da­lom­ba és a lét gaz­da­sá­gi vo­nat­ko­zá­sá­ba be­le­ra­gadt „nemzet­gazda­ságtani” mar­xiz­mu­sát. A pol­gá­ri tár­sa­da­lom em­be­re „a ma­ga mi­nõ­sé­gé­tõl meg­fosz­tott, egyet­len funk­ci­ó­ra re­du­kált egyed, a ho­mo oeco­nomicus. Ha el­fo­gad­juk az em­ber azo­no­sí­tá­sát a pol­gá­ri tár­sa­da­lom­be­li meg­je­le­né­si for­má­já­val, a ho­mo oecono­mi­cusszal (…) ha te­hát meg­foszt­juk az em­bert konk­rét mi­nõ­sé­gé­tõl, és a pusz­ta men­­nyi­sé­gi­re re­du­kál­juk, ak­kor – tu­da­to­san vagy ön­tu­dat­la­nul – az adott vi­lág­ál­la­pot, a pol­gá­ri tár­sa­da­lom transzcendálhatatlanságából in­du­lunk ki.”

Gramsci fel­fo­gá­sa sze­rint a fi­lo­zó­fus te­vé­keny­sé­ge kri­ti­kai te­vé­keny­ség, az a cél­ja, hogy tö­meg­mé­re­tek­ben át­ala­kít­sa az em­be­ri gon­dol­ko­dást. Az em­be­rek túl­nyo­mó több­sé­gé­nek a gon­dol­ko­dá­sa, va­gyis a köz­na­pi gon­dol­ko­dás al­ka­lom­sze­rû, szét­esõ, he­te­ro­gén, ösz­tö­nös, el­lent­mon­dá­sos és nem au­to­nóm tu­dat. A leg­kü­lön­bö­zõbb ele­me­ket ké­pes ma­gá­ba ol­vasz­ta­ni kri­ti­kát­la­nul, mint adot­tat, „fog­lya és fenn­tar­tó­ja az adott vi­lág­ál­la­pot­nak”. A fi­lo­zó­fia fel­ada­ta a ko­he­rens kri­ti­kai gon­dol­ko­dás, az „egy­sé­ges vi­lág­né­zet ki­ala­kí­tá­sa és tö­meg­mé­re­tû el­ter­jesz­té­se”. Ez az új köz­na­pi gon­dol­ko­dás az, ami „a kor­mány­zot­ta­kat szel­le­mi­leg füg­get­le­ní­ti a kor­mány­zók­tól”.

Vaj­da meg­ál­la­pít­ja, hogy Grams­ci fel­fo­gá­sát a gya­kor­la­ti mun­kás­moz­ga­lom nem fo­gad­ta el, s az el­sõ vi­lág­há­bo­rú utá­ni for­ra­dal­mi kí­sér­le­tek bu­ká­sa és a fa­siz­mus ha­ta­lom­ra ju­tá­sa után már õ ma­ga is egy­re ke­vés­bé hitt ab­ban, hogy ez a ko­he­rens kri­ti­kai gon­dol­ko­dás­mód, ez a „szel­le­mi rend” tö­me­gek ál­tal is el­sa­já­tít­ha­tó. Nem csu­pán ar­ról van szó, hogy en­nek ki­dol­go­zá­sá­ra csak egy szûk elit ké­pes, ha­nem ar­ról is, hogy a „tö­me­gek még ek­kor sem ké­pe­sek (…) ar­ra, hogy a szük­ség­le­te­ik meg­fo­gal­ma­zá­sát je­len­tõ ko­he­rens vi­lág­né­ze­tet au­to­nóm mó­don el­sa­já­tít­sák”, s „a tö­me­gek­ben mint olya­nok­ban a fi­lo­zó­fia csak hit gya­nánt él­het”. Vaj­da meg­ál­la­pít­ja, hogy a „szub­jek­tum­prob­lé­ma” a „re­a­lis­ta” Gramscinál ily mó­don meg­ol­dat­lan ma­radt, s úgy­szin­tén si­ker­te­len volt Luk­ács György kí­sér­le­te, „a Tör­té­ne­lem és osz­tály­tu­dat mes­si­a­nisz­ti­kus szek­ta­ri­a­niz­mu­sa, amely ab­ban a meg­gyõ­zõ­dés­ben szü­le­tett, hogy a pro­le­ta­ri­á­tus egé­sze szük­ség­kép­pen és rö­vid idõn be­lül el­jut az osz­tály­tu­dat fo­ká­ra, mely­tõl a for­ra­da­lom sor­sa függ” (198–209. o.).

Vaj­dá­tól na­gyon tá­vol áll az a mozgalomkonstituáló ér­tel­mi­sé­gi sze­rep, amely­nek Gramsci dön­tõ sze­re­pet tu­laj­do­ní­tott. Ezt szamizdatban meg­je­lent po­li­ti­kai es­­szé­i­ben Kenedi Já­nos­sal, Kis Já­nos­sal és má­sok­kal vi­tat­koz­va több­ször is ki­fej­ti: „Ha azon­ban prog­ra­mot akar­nánk meg­hir­det­ni anél­kül, hogy er­re fel­ha­tal­ma­zá­sunk len­ne, nem len­nénk job­bak ura­ink­nál. Prog­ra­mot hir­det­ni­ük ér­tel­mi­sé­gi­ek­nek csak ak­kor sza­bad, ha már van olyan moz­ga­lom, amely­nek kö­ve­te­lé­se­it ki­fe­jez­he­tik” (759. o.).

Ez­zel azon­ban Vaj­da egy­ál­ta­lán nem kí­ván­ja ta­gad­ni an­nak a fi­lo­zó­fi­ai, ér­tel­mi­sé­gi gon­dol­ko­dás­mód­nak a lé­te­zé­sét, amely ref­lek­tált­ság és a sze­mé­lyes ér­dek­tõl va­ló füg­get­len­ség te­kin­te­té­ben a köz­na­pi gon­dol­ko­dás fe­lett áll, és az­zal szem­ben más mi­nõ­sé­get kép­vi­sel. Ép­pen ezen az ala­pon uta­sít­ja el Kon­rád György és Szelényi Iván mû­vé­nek (Az ér­tel­mi­ség út­ja az osz­tály­ha­ta­lom­hoz) alap­kon­cep­ci­ó­ját, mi­sze­rint „a mar­xiz­mus­nak iga­za volt (…) ami­kor min­den tu­dás érdekmeghatározottságát ál­lí­tot­ta. Csu­pán azt az ér­de­ket ér­tel­mez­te ha­mi­san, amely õt ma­gát nem­zet­te. A mar­xiz­mus­ban nem a mun­kás, ha­nem az ér­tel­mi­sé­gi osz­tály ér­de­kei ju­tot­tak el­mé­le­ti­leg ki­fe­je­zés­re” (526. o.). Vaj­da sze­rint ez a fel­fo­gás kép­te­len meg­ma­gya­ráz­ni az ér­tel­mi­sé­gi lé­tet, amely­nek ép­pen ez a más mi­nõ­sé­gû gon­dol­ko­dás a lé­nye­ge. A ref­lek­tá­lat­lan, köz­na­pi gon­dol­ko­dás szfé­rá­já­ban ér­vé­nyes csu­pán a gon­dol­ko­dás érdekmeghatározottsága. „A ref­lek­­­tált gon­dol­ko­dás – az egyé­ni hely­zet­tel szem­ben tu­da­to­san tá­vol­sá­got te­rem­tõ el­mé­le­ti gon­dol­ko­dás – azon­ban min­dig is az ér­tel­mi­ség gon­dol­ko­dá­sa volt.” Te­gyük hoz­zá, mi­vel ez a tá­vol­ság­te­rem­tés, ref­lek­tált­ság ép­pen a ma­gá­ért va­ló, au­to­nóm gon­dol­ko­dás fel­té­te­le, az el­ide­ge­ne­dés mér­té­ké­nek egyik leg­fon­to­sabb té­nye­zõ­je, hogy az em­be­rek mi­lyen arány­ban és mér­ték­ben ké­pe­sek eb­bõl a köz­na­pi gon­dol­ko­dás­ból ki­emel­ked­ni.

Luk­ács és Gramsci a tör­té­nel­mi szük­ség­sze­rû­ség te­kin­te­té­ben a két szél­sõ pó­lust kép­vi­se­lik a mar­xiz­mu­son be­lül. Ami­kor a szo­ci­a­lis­ta Luk­ács 1919-ben rö­vid idõ alatt kom­mu­nis­tá­vá kon­ver­tá­ló­dott, a tör­té­nel­mi szük­ség­sze­rû­sé­get fo­gad­ta el. Az egy­más­hoz na­gyon kö­zel, a hit­vál­tás elõt­ti és utá­ni pil­la­nat­ban szü­le­tett két írá­sá­ban, az 1918 de­cem­be­ré­ben meg­je­lent A bol­se­viz­mus mint er­köl­csi prob­lé­ma cí­mû­ben és a Tak­ti­ka és eti­ká­ban, ame­lyet még a Ta­nács­köz­tár­sa­ság ki­ki­ál­tá­sa elõtt írt, el­len­té­tes vá­la­szo­kat ad ar­ra, hogy szár­maz­hat-e a rossz­ból jó, és hogy le­het­sé­ges-e az igaz­ság­hoz ke­resz­tül­ha­zud­ni ma­gun­kat, ahogy Razumihin mond­ja a Bûn és bûn­hõ­dés­ben. A szo­ci­ál­de­mok­ra­ta Lu­k­ács er­re még nem­mel, a kom­mu­nis­ta pe­dig már igen­nel fe­lel. A bol­se­viz­mus „igen­is erõ­sza­kot kö­vet el a va­ló­sá­gon”, erõ­szak­kal kény­sze­rí­ti rá a ma­ga vég­cél­ját, de ezt kell ten­nie, mert a szo­ci­a­liz­mus­nak – mely Luk­ács szá­má­ra im­má­ron egy­ér­tel­mû­en az el­ide­ge­ne­dés vis­­sza­vé­tel­ét je­len­ti és nem hol­mi egyen­lõ­sí­tõ tár­sa­da­lom­po­li­ti­kát – meg kell va­ló­sul­nia. „Ke­vés mar­xis­ta írás akad, ame­lyik olyan nyílt õszin­te­ség­gel mon­da­ná ki az em­ber esz­köz sze­re­pét a tör­té­ne­lem­ben”, mint a Tak­ti­ka és eti­ka cí­mû kö­tet­nek a szel­le­mi ve­ze­tés­rõl szó­ló írá­sa (217–218. o.) – ál­la­pít­ja meg Vaj­da. (Je­gyez­zük meg: Luk­ács ál­lás­pont­ja is, Vaj­da hoz­zá va­ló vi­szo­nya is sok­kal ös­­sze­tet­tebb és ár­nyal­tabb an­nál, mint amit ezen írás szûk ke­re­tei kö­zött ér­zé­kel­tet­ni tud­nánk.)

A fen­ti­ek­nél ke­vés­bé je­len­tõs Karl Korschsal Vaj­da el­sõ­sor­ban a mar­xiz­mus „ter­je­del­mi” fel­fo­gá­sá­nak kri­ti­ku­sa­ként fog­lal­ko­zott. A „ter­je­del­mi” fel­fo­gás sze­rint a mar­xis­ta fi­lo­zó­fia „a va­ló­ság leg­ál­ta­lá­no­sabb tör­vény­sze­rû­sé­ge­i­nek tu­do­má­nya” (179. o.). Ez a fel­fo­gás vált hi­va­ta­los­sá a sztá­li­ni Szov­jet­uni­ó­ban, és ez volt a hi­va­ta­los mar­xiz­mus min­den­hol, ahol volt ilyen. Ez „egy­rész­rõl az egy­ér­tel­mû tör­té­nel­mi szük­ség­sze­rû­ség gon­do­la­tát tet­te egész rend­sze­ré­nek alap­já­vá, más­rész­rõl ki­ik­tat­ta a mar­xiz­mus­ból az el­ide­ge­ne­dés fo­gal­mát” (193. o.). Nyil­ván­va­ló­an ez és csak ez al­kal­maz­ha­tó a mar­xis­ta dik­ta­tú­rák­ban: a de­ter­mi­ná­ció té­te­le­zé­se fe­lel meg a po­li­ti­kai al­ter­na­tí­vák ki­zá­rá­sá­nak, az el­ide­ge­ne­dés prob­le­ma­ti­ká­já­nak ki­zá­rá­sa pe­dig az au­to­nó­mia­igény ki­zá­rá­sá­nak.

Mint lát­juk, a tör­té­nel­mi szük­ség­sze­rû­ség ál­lí­tá­sa is, ta­ga­dá­sa is ösz­­sze­kap­cso­lód­hat az el­ide­ge­ne­dés prob­le­ma­ti­ká­já­nak ki­zá­rá­sá­val is és kö­zép­pont­ba ál­lí­tá­sá­val is.

Vaj­da Mi­hály sze­rint a li­be­rá­li­sok és Marx kö­zös té­ve­dé­se, hogy a pol­gá­ri tár­sa­da­lom csak gaz­da­sá­gi au­to­ma­tiz­mu­sok ál­tal irá­nyí­tott és meg­ha­tá­ro­zott tár­sa­da­lom le­het, ho­lott át­fej­lõd­het irá­nyí­tott tár­sa­da­lom­má is. A „jó­lé­ti tár­sa­da­lom” Vaj­da sze­rint már ilyen. Eb­bõl kö­vet­ke­zik, hogy nem szük­ség­sze­rû a szo­ci­a­liz­mus meg­va­ló­su­lá­sa, hi­szen a ka­pi­ta­liz­mus is le­het irá­nyí­tott, vi­szont le­het­sé­ges a szo­ci­a­liz­mus meg­va­ló­su­lá­sa a pol­gá­ri tár­sa­da­lom­ban, ha an­nak meg­fe­le­lõ mó­don és an­nak meg­fe­le­lõ ér­ték­té­te­le­zé­sek alap­ján szü­let­nek meg a tár­sa­da­lom egé­szé­re vo­nat­ko­zó dön­té­sek (99. o.).

Vaj­da ezen a het­ve­nes évek ele­jén ki­ala­kult ál­lás­pont­ján ér­dem­ben nem vál­toz­ta­tott az­óta sem, vi­szont foly­vást in­ga­do­zik ab­ban a te­kin­tet­ben, hogy mit le­het szo­ci­a­liz­mus­nak és ka­pi­ta­liz­mus­nak ne­vez­ni. A rend­szer­vál­tás után is szo­ci­a­liz­mus­ként azo­no­sí­tot­ta a jó­lé­ti tár­sa­dal­mat, vi­szont a rend­szer­vál­tás elõtt is ál­lí­tot­ta, hogy a szo­ci­a­liz­mus le­he­tet­len.

Ezt ír­ja 1981-ben: „Sze­ret­ném hin­ni, hogy a szo­ci­a­liz­mus le­het­sé­ges, de vi­lá­gos­sá vált szá­mom­ra, hogy nem egyéb szép áb­ránd­kép­nél” (443. o.). Ezt ír­ja 1990-ben: „Lé­vén, hogy nem ab­szurd úgy te­kin­te­ni a mar­xi szo­ci­a­liz­mus­ra, mint egy di­na­mi­kus tár­sa­da­lom­ra, amely ké­pes min­dig új­ból és új­ból meg­ol­da­ni a tár­sa­da­lom ál­lan­dó moz­gá­sá­nak ered­mé­nye­ként ál­lan­dó­an je­lent­ke­zõ leg­fõbb el­lent­mon­dá­so­kat, nyu­god­tan ál­lít­hat­juk, hogy a szo­ci­ál­de­mok­rá­cia és a hoz­zá ha­son­ló mér­sé­kelt szo­ci­a­lis­ta moz­gal­mak meg­va­ló­sí­tot­ták a mar­xi el­kép­ze­lé­se­ket (…) a szo­ci­a­liz­mus nem va­la­mi­fé­le új »társadalmi formáció«, ha­nem ál­lan­dó moz­gás, amely el­len­sú­lyoz­za a tár­sa­dal­mi di­na­miz­mus ne­ga­tív kö­vet­kez­mé­nye­it” (853. o.). „Csak a szo­ci­á­lis prob­lé­mák­ra ér­zé­keny li­be­rá­lis de­mok­rá­cia ké­pes rá, hogy azo­kat a cé­lo­kat szol­gál­ja, ame­lye­ket ere­de­ti­leg a szo­ci­a­lis­ta gon­do­lat akart meg­va­ló­sí­ta­ni” (863. o.).

Vaj­da már 1981-ben, ugyan­ab­ban az írá­sá­ban, amely­ben a szo­ci­a­liz­mus le­he­tet­len­sé­gét ál­lí­tot­ta, lá­tott ki­utat eb­bõl a fo­gal­mi prob­lé­má­ból, csak ezt a ki­utat nem min­dig hasz­nál­ta. A ki­út az lett vol­­na, hogy ha fel­ad­juk azt a re­dukcionizmust, amely a szo­ci­á­lis konf­lik­tu­so­kat osz­tály­konf­lik­tu­sok­ra szû­kí­ti, „ak­kor nin­csen töb­bé a ka­pi­ta­liz­mus és a szo­ci­a­liz­mus” (448. o.).

1989-ben ezt így fo­gal­maz­za meg: „tár­sa­dal­mi-gaz­da­sá­gi ala­ku­lat­ként ér­tel­mez­ve a ka­pi­ta­liz­mus, ugyan­úgy, mint a szo­ci­a­liz­mus, csak el­mé­le­ti konst­ruk­ció, amely in­kább aka­dá­lyoz­za, sem­mint elõ­se­gí­te­né a mo­dern tör­té­ne­lem meg­ér­té­sét” (707. o.).

Eb­bõl már vi­lá­go­san lát­szik, hogy mit kell hát­ra­hagy­nia an­nak, aki ezt a ki­utat vá­laszt­ja. A for­má­ció­el­mé­le­tet, ami­vel Marx az em­be­ri­ség tör­té­ne­té­nek szem­lé­le­tét for­ra­dal­ma­sí­tot­ta. En­nek a je­len­tõ­sé­gét Vaj­da is el­is­me­ri: „Hogy bár­mely tár­sa­da­lom ma­gya­rá­za­tá­hoz és meg­ér­té­sé­hez ele­mez­nünk kell a tu­laj­don­vi­szo­nyo­kat – ez Marx ko­per­ni­ku­szi fel­fe­de­zé­se” (502. o.). Vaj­da az­zal foly­tat­ja: „Az vi­szont már több mint két­sé­ges, hogy a tu­laj­don­vi­szony­ok elem­zé­se ke­zünk­be ad­ja a tár­sa­dal­mi je­len­sé­gek meg­ér­té­sé­hez szük­sé­ges egye­dü­li kul­csot.”

Marx per­sze min­dig is na­gyobb for­má­tu­mú gon­dol­ko­dó volt an­nál, hogy „egy kulc­­csal” dol­go­zott vol­na, de Vaj­da nem fog­lal­ko­zik iga­zán a kul­csok „hi­e­rar­chi­á­já­val”, és amit Marx „egye­dü­li kul­csa­ként” azo­no­sít, azt a kul­csok egyi­ke­ként sem hasz­nál­ja iga­zán. Ami­kor Vaj­da azt ír­ja, hogy ha „a tõ­kés ma­gán­jö­ve­del­mét (…) a ter­me­lõ-szer­ve­zõ mun­ká­já­nak meg­fe­le­lõ nagy­ság­rend­re” szo­rít­ják le, az „gya­kor­la­ti­lag a mar­xi ér­te­lem­ben vett ki­zsák­má­nyo­lás meg­szün­te­té­sét je­len­ti”, ak­kor nem csu­pán ki­e­gé­szül a tu­laj­don­vi­szony­ok elem­zé­se más szem­pont­ok­kal, ha­nem tel­jes­ség­gel el­ma­rad.

Marx for­má­ció­el­mé­le­té­nek hasz­ná­lat­ban tar­tá­sá­hoz nem kell mar­xis­­tá­nak ma­rad­ni, csu­pán ma­te­ri­a­lis­tá­nak vagy leg­alább­is nem-ide­a­lis­­tá­nak.

Vaj­da vi­szo­nya Marx­hoz ép­pen el­len­té­tes Kornai Já­no­sé­val, aki vi­szont min­dig fon­tos­nak tar­tot­ta, hogy a pol­gá­ri tár­sa­dal­mat ka­pi­ta­liz­mus­nak ne­vez­zék, sem­mi­lyen szo­­ci­a­liz­mus­sal ne ke­ver­jék ös­­sze, ka­pi­ta­liz­mus­ként is­mer­jék el ha­tal­mas ered­mé­nye­it a tár­sa­dal­mi nyo­mor fel­szá­mo­lá­sa te­rén.

Eze­ken a ha­sá­bo­kon 2011 de­cem­be­ré­ben már fog­lal­koz­tam Kor­nainak a mar­xiz­mus­hoz va­ló vi­szo­nyá­val, ele­gen­dõ lesz itt, ha ezt föl­idé­zem: „Marx an­ti­mar­xis­ta hasz­no­sí­tá­sa Kornainál lel­ke­sí­tõ­en ter­mé­keny­nek mu­tat­ko­zik. Sok­kal ter­mé­ke­nyebb­nek, mint a rend­szer­­kri­ti­kus Marx-re­ne­szánsz vagy a rendszerkonform Marx-fe­lej­tés. Ha Kor­nait meg­kér­de­zik, mar­xis­ta-e, ha­tá­ro­zott nem­mel fe­lel. Ha meg­kér­de­zik, kik ha­tot­tak rá leg­in­kább, »a név­sor­ban az el­sõ he­lyen min­dig Marx Kár­oly ne­ve szerepel«, »a rend­szer­pa­ra­dig­ma nagy út­tö­rõ­je és ha­son­lít­ha­tat­lan mes­te­re. Egy­szer­re egy sze­mély­ben köz­gaz­dász, szo­ci­o­ló­gus, po­li­to­ló­gus és történész«, a rész tu­do­má­nya­i­nak ös­­sze­fo­gá­sá­ra ké­pes »átfogó társa­da­lomtudós«. A tör­té­nel­met az egy­mást kö­ve­tõ ter­me­lé­si mó­dok lán­co­la­ta­ként fel­fog­ni és az adott ter­me­lé­si mód kö­rül ki­épü­lõ rend­szert rend­szer­ként, fo­lya­ma­tos vál­to­zás­ban lé­võ di­na­mi­kus egész­ként meg­ér­te­ni: ezt ta­nul­ta meg Marx­tól, és for­dí­tot­ta ve­le szem­be Kor­nai.”

Kornai a de­mok­rá­ci­át és az em­be­ri jo­go­kat a bur­zsoá osz­tály­ura­lom esz­kö­ze­i­ként meg­ve­tõ, eze­ket is az el­ide­ge­ne­dés (a ma­gán­em­ber­tõl el­ide­ge­ne­dõ citoyen) ter­mé­ke­i­nek te­kin­tõ Mar­xot ve­ti meg és el szen­ve­dé­lye­sen. Vaj­da vi­szont a mar­xi élet­mû ezen as­pek­tu­sá­val nem­igen fog­lal­ko­zik. (Kis Já­nos kö­zöl er­rõl fon­tos ta­nul­mányt a na­pok­ban meg­je­lent kö­te­té­ben.)

És ak­kor mi lesz az el­ide­ge­ne­dés­sel? Vaj­da az 1981-ben an­go­lul meg­je­lent ta­nul­mány­kö­te­té­nek be­ve­ze­tõ­jé­ben ezt ír­ja: „A pol­gá­ri vi­lág nem ron­tot­ta el, nem ron­tot­ta meg az em­bert. Csu­pán egyé­ni­ség­gé tet­te, aki­nek szük­ség­le­tei nin­cse­nek ad­va, kö­rül­ha­tá­rol­va szü­le­té­se ál­tal” (457. o.). Ha ez így igaz, ak­kor sem­mi nem igaz ab­ból, amit Marx az el­ide­ge­ne­dés­rõl és Grams­ci a köz­na­pi tu­dat­ról ös­­sze­írt. Vaj­da a fent idé­zett szö­veg­gel be­ve­ze­tett ta­nul­má­nyai egyi­ké­ben le­szö­ge­zi, hogy Marx ki­in­du­ló­pont­ja „nem a kapitalisztikus vi­szo­nyok szo­ci­o­ló­gi­ai, ha­nem a pol­gá­ri vi­lág­rend fi­lo­zó­fi­ai bí­rá­la­ta”, és „ez a fi­lo­zó­fi­ai bí­rá­lat nem más, mint a pol­gá­ri tár­sa­da­lom ál­tal te­rem­tett, il­let­ve az ál­ta­la ten­den­ci­á­já­ban ki­tel­je­sí­tett el­ide­ge­ne­dés” (460–461. o.). Ha eb­bõl sem­mi nem len­ne igaz, ha a pol­gá­ri tár­sa­da­lom sem­mi­lyen ér­te­lem­ben és vi­szony­lat­ban „nem ron­tot­ta vol­na el, nem ron­tot­ta vol­na meg az em­bert”, ak­kor az el­ide­ge­ne­dés kri­ti­ká­ja nyil­ván jo­go­su­lat­lan len­ne. Ám ezen ta­nul­mány to­váb­bi ré­szé­ben azt ol­vas­suk, hogy Vaj­da egy­ál­ta­lán nem azt akar­ta mon­da­ni, „hogy az el­ide­ge­ne­dés kri­ti­ká­ja il­lu­zó­ri­kus vagy ká­ros len­ne. Csu­pán azt, hogy fel­ada­ta nem le­het egy olyan moz­gal­mat kez­de­mé­nyez­ni, amely az el­ide­ge­ne­dés meg­szün­te­té­sé­re tö­re­ked­ne. Fel­ada­ta a pol­gá­ri vi­lág­rend­hez tar­to­zó ne­ga­tív – de to­tá­lis­sá so­ha nem vá­ló – ten­den­cia tu­da­tá­nak az éb­ren­tar­tá­sa az­zal a cél­lal, hogy ezek kor­lá­to­zá­sá­ban el­men­jünk ad­dig a ma­xi­mu­mig, amely még nem ve­szé­lyez­te­ti a pol­gá­ri tár­sa­da­lom alap­ve­tõ vív­má­nya­it” (467. o.). Jó, men­jünk el odá­ig. De mi­vel men­jünk, és med­dig van az odá­ig? At­tól tar­tok, ezek a kér­dé­sek szin­te tel­je­sen ki­es­tek a je­len gon­dol­ko­dá­si kö­ré­bõl.

Vaj­da 1990 ele­jén a Vi­lá­gos­ság­ban írt Francis Fukuyama nagy port ka­vart ta­nul­má­nyá­ról, A tör­té­ne­lem vé­gé­rõl. Ár­nyal­tan vi­szo­nyul Fuku­yama té­zi­sé­hez, amely ma­ga is ár­nyal­tabb, mint ahogy a köz­vé­le­ke­dés­ben él. El­sõ­sor­ban azért vi­tat­ja Vaj­da, hogy vé­ge len­ne a tör­té­ne­lem­nek, mert a vi­lág nem Eu­ró­pá­ból és a fej­lett vi­lág­ból áll, és nagy kér­dés, mi­ként ala­kul azok­nak a kul­tú­rák­nak a vi­szo­nya, me­lyek egé­szen kü­lön­bö­zõ­képp he­lyez­ked­nek el „a tör­té­ne­lem vég­pont­já­hoz” ké­pest. Vaj­da konk­lú­zi­ó­ja az, hogy ha a fej­lett vi­lág „bé­kén hagy­ja” a vi­lág töb­bi ré­szét, ak­kor va­ló­ban ké­pes le­het a ma­ga ke­re­tei kö­zött meg­ol­da­ni azo­kat a prob­lé­má­it, ame­lyek egy­elõ­re ko­ránt sin­cse­nek meg­old­va, és eb­ben az eset­ben „a fej­lett vi­lág­ban a tör­té­ne­lem egy idõ­re meg­pi­hen­het”. De mik ezek a meg­ol­dat­lan prob­lé­mák? „Az egyik az öko­ló­gi­ai prob­lé­ma, a má­sik pe­dig a mo­dern nagy­vá­ro­si élet­for­ma kel­tet­te fe­szült­sé­gek, ame­lyek sok te­kin­tet­ben a más kul­tú­rák­kal va­ló együtt­élés meg­ol­dat­lan­sá­ga­i­val is össze­füg­ge­nek. Gon­dol­junk csak az egy­re sú­lyo­sabb ká­bí­tó­szer-prob­lé­mák­ra” (934. o.). Az el­ide­ge­ne­dés mint ál­ta­lá­nos as­pek­tus föl sem me­rül.

És már a hi­á­nya sem tû­nik föl. Még azok­nak sem, akik rend­szer­kri­ti­kus­ként két­ség­be von­ják, hogy a fej­lett vi­lág nagy prob­lé­mái a rend­szer ke­re­te­in be­lül meg­old­ha­tók. A rend­szer­kri­ti­kus be­széd­mó­dot ma­nap­ság tel­jes mér­ték­ben az el­ide­ge­ne­dés­sel szem­­ben kö­zöm­bös re­vi­zi­o­nis­ta szel­lem ural­ja. A „meg­­szo­rí­tás” a köz­pon­ti kér­dés. Le­gyen mi­nél prog­resz­­szí­vebb az adó, mi­nél na­gyobb mér­té­kû az új­ra­el­osz­tás, költ­se­nek mi­nél töb­bet köz­szol­gál­ta­tá­s­ok­ra és jó­lé­ti ki­adá­sok­ra, az ál­lam irá­nyít­sa mi­nél na­gyobb mér­ték­ben a tár­sa­dal­mat, kor­lá­toz­za és sza­bá­lyoz­za a pi­a­cot, amen­­nyi­re csak tud­ja, vál­lal­jon mi­nél szé­le­sebb kör­ben mi­nél na­gyobb gaz­da­sá­gi sze­re­pet, véd­je a ha­zai ipart, véd­je a mun­ka­he­lyet, bõ­vít­se a „nem pi­ac­ké­pes”, „nem ki­áru­sít­ha­tó” ér­té­kek kö­rét és így to­vább.

Nem azért ér­ke­zünk kró­ni­kus hi­ány­ér­zet­tel az ezer­ol­da­las kö­tet vé­gé­re, mert nem tud­juk el­fo­gad­ni a Vaj­da fej­te­ge­té­se­i­re jel­lem­zõ ter­mé­keny bi­zony­ta­lan­sá­got, nem azért, mert Vaj­da – ön­jel­lem­zé­se sze­rint – min­den ál­lás­pont­ját „csi­pet­nyi szkep­szis­sel” kép­vi­se­li, nem azért, mert a kér­dé­sek nyit­va ma­rad­nak. Ha­nem azért, mert el­ma­rad­nak.

Vaj­da a for­má­ció­el­mé­le­tet el­tol­va nem nyit­va hagy­ja, ha­nem el­hagy­ja azt a kér­dést, hogy van-e és mi len­ne a for­má­ció­el­mé­let ver­seny­ké­pes al­ter­na­tí­vá­ja a vi­lág­tör­té­ne­lem egé­szé­nek ér­tel­me­zé­sé­re. Nem nyí­lik meg az a kér­dés sem, hogy ha a pol­gá­ri tár­sa­da­lom egyik alap­ve­tõ jel­lem­zõ­je a di­na­miz­mus, te­hát a gyors men­­nyi­sé­gi vál­to­zás, ak­kor mi­ként fel­té­te­lez­het­jük, hogy ez nem csap át mi­nõ­sé­gi vál­to­zás­ba? Ha pe­dig nem fel­té­te­lez­zük ezt, ak­kor mit ért­sünk ezen a mi­nõ­sé­gi vál­to­zá­son, amen­­nyi­ben a pol­gá­ri tár­sa­da­lom „transzcendálhatatlan”. Ha a szo­ros szü­le­té­si de­ter­mi­ná­ci­ók fel­ol­dó­dá­sa, a sze­mé­lyes füg­gõ­sé­gek in­téz­mé­nyes vi­szo­nyok­ká ala­ku­lá­sa, rö­vi­den: a pol­gá­ri vi­lág „egyé­ni­ség­gé tesz”, ahogy Vaj­da fo­gal­maz, ak­kor ez az egyé­ni­ség mi­ként egyez­tet­he­tõ ös­­sze Gramsci – és va­la­men­­nyi­ünk – ta­pasz­ta­la­tá­val, hogy a pol­gá­ri vi­lág­ban élõ em­be­rek túl­nyo­mó több­sé­gé­re az au­to­nóm, egyé­ni gon­dol­ko­dás­tól tá­vol ál­ló, ref­lek­tá­lat­lan köz­na­pi gon­dol­ko­dás jel­lem­zõ? A je­len pol­gá­ri vi­lá­ga, amely­ben Marx föl­té­te­le­zé­sé­vel el­len­tét­ben na­gyon is fenn­tart­ha­tó mó­don és Marx szá­má­ra el­kép­zel­he­tet­len mér­ték­ben nõtt a mun­ka­bér, men­­nyi­ben cá­fol­ja, avagy iga­zol­ja Marx fel­té­te­le­zé­sét ar­ról, hogy a mun­ka el­ide­ge­ne­dett­sé­gén a ma­ga­sabb mun­ka­bér sem vál­toz­tat?

A mun­ka és a fo­gyasz­tás vi­lá­gá­ból nyil­ván sok­fé­le ele­met ki­emel­he­tünk, ame­lyek meg­erõ­sí­tik, és olya­no­kat is, ame­lyek gyen­gí­tik Marx té­zi­sét, mi­sze­rint a pol­gá­ri tár­sa­da­lom­ban az em­ber em­be­ri (al­ko­tó) funk­ci­ó­já­ban ál­lat­nak ér­zi ma­gát, és csak ál­la­ti (ve­ge­ta­tív) funk­ci­ó­i­ban ér­zi ma­gát em­ber­nek.

Az el­ide­ge­ne­dés mér­té­ké­nek kér­dé­se még­is­csak az em­be­ri lé­te­zés mi­nõ­sé­gé­nek kér­dé­se. Az el­ide­ge­ne­dés fo­gal­mát még­sem le­het Marx szob­rá­val együtt be­zár­ni a rak­tár­ba.

Vaj­da Mi­hály kö­te­te azt a be­nyo­mást erõ­sí­ti meg az em­ber­ben, hogy akik úgy­mond „túl­lép­tek” Mar­xon, vagy – fo­gal­maz­zak így – mi, akik „túl­lép­tünk” Mar­xon, bi­zo­nyos fon­tos vo­nat­ko­zá­sok­ban nem túl-, csak le­lép­tünk ró­la.

Képernyőfotó 2016-04-22 - 20.28.11

Vaj­da Mi­hály: Utam Marx­tól. Kalligram, 2015, 1040 ol­dal.

Comments

kommentek

Cimkék: