Kulturális-közéleti havilap | 2017


2016 március Ról-ről


Sándor Erzsi – Semmi

xSchell Ju­dit si­et az esõ­ver­te asz­fal­ton, ke­zé­ben es­er­nyõ. Mö­göt­te sta­tisz­ta vagy in­kább ar­ra já­ró ci­vil tû­nik fel egy pil­la­nat­ra. Nem si­et, és nincs ke­zé­ben er­nyõ, a ha­ja ren­de­zett. Két­ut­cá­nyi­ra tõ­lük Lo­vas Ro­zi és Géczi Zol­tán egy-egy szál szá­raz tri­kó­ban si­et a szá­raz asz­fal­ton. Ar­ra­fe­lé nem esett egy csepp esõ sem. Ám ek­kor az ázott úton be­fut Csányi Sán­dor au­tó­ja. Az esõ né­ha vé­gig­fo­lyik az au­tó ol­da­lán, de jól lát­ha­tó, hogy az ab­lak­tör­lõ egy­ál­ta­lán nem jár. Az au­tó meg­áll, ki­pat­tan be­lõ­le Mikecz Est­il­la, és gya­log foly­tat­ja az út­ját, fe­jé­re té­ve a tás­ká­ját, hogy meg­véd­je ma­gát az esõ­tõl, amely – jól lát­ha­tó­an – egy­ál­ta­lán nem esik. És így és ek­képp to­vább. A Csak szín­ház és más sem­mi cí­mû köz­té­vés minisorozat nyil­ván ar­ra szer­zõ­dött, hogy tor­ka­sza­kad­tá­ból ha­zud­jon va­la­mi el­fo­gad­ha­tót a szín­ház­ról. Még nem le­het tud­ni, hogy men­­nyi­re el­ad­ha­tót is, mert a foly­ta­tást csak a köz­mé­di­át el­vét­ve né­zõ ra­jon­gók és Ká­­lo­mis­ta Gá­bor pro­du­ce­ri szer­zõ­dé­se kény­sze­rít­he­ti ki. Az utób­bi erõ­sebb érv, mint a né­zõi aka­rat, és min­den bi­zon­­nyal el­jön majd az Át­lát­szó adat­ki­ké­ré­se­i­nek is az ide­je. Hi­szen itt min­den adott. Ká­lo­mis­ta mint köz­mé­di­ás be­szál­lí­tó, a Thália Szín­ház mint a so­ro­zat szín­he­lye, amely­nek ép­pen Ká­lo­mis­ta az igaz­ga­tó­ja. Ta­lán bér­be is ve­szi ön­ma­gá­tól. Az­tán adot­tak a szí­né­szek is, akik­nek ilyen-olyan szer­zõ­dés­be­li kö­te­le­zett­sé­gük áll fenn a Thália mû­vé­sze­ként részt ven­ni a Ká­lo­mis­­ta ál­tal producerelt mû(vek)­ben. Mind­eh­hez adott Goda Krisz­ti­na és Divinyi Ré­ka, akik­kel már egy­szer, 2005-ben ös­­sze­gyü­möl­csö­zött Ká­lo­mis­ta Gá­bor a Csak szex és más sem­mi fil­mes si­ke­re ide­jén. Ez az egy­ko­ron szép em­lé­kû és ter­mé­keny kö­zös mun­ka le­he­tett az alap­ja an­nak a fel­té­te­le­zés­nek, hogy meg­éri a fõ­sze­rep­lõk­rõl és a mo­zi cí­mé­rõl is le­húz­ni még egy bõrt. Csak szín­ház és más sem­mi – ka­csin­tot­tak ös­­sze az al­ko­tók a re­mény­be­li köz­mé­di­ás né­zõk­kel, és új­ból fel­kí­nál­ták ne­kik Schell Ju­di­tot és Csá­nyi Sán­dort.

A szé­ria há­rom ré­sze alap­ján biz­ton ál­lít­ha­tom, hogy a szex­szel bi­zo­nyos for­má­ban ta­lán már ta­lál­koz­hat­tak a szer­zõ­tár­sak, eset­leg ol­vas­tak ró­la, de a szín­ház­ról vagy nem tud­nak sem­mit, vagy nem akar­nak tud­ni, an­­nyi­ra kel­le­met­len volt szá­muk­ra a sa­ját él­mé­nyük. Az, hogy ne tud­ná­nak sem­mit, nyil­ván­va­ló kép­te­len­ség, hi­szen Ká­lo­mis­ta Gá­bor évek óta igaz­gat egy szín­há­zat. Ok­vet­le­nül lát­nia kel­lett már ol­va­só­pró­bát, ren­del­ke­zõt, em­lék- és rész­pró­bát. Tud­hat­ja, mi­lyen egy szín­há­zi tit­kár, és lá­tott már szí­nészt öl­tö­zõ­ben. Biz­to­san érint­ke­zett dra­ma­turg­gal. Bár ez utób­bi fe­lõl a Csak szín­ház és más sem­mi há­rom ré­szé­nek meg­né­zé­se után ko­moly két­sé­ge­im tá­mad­tak. Vél­he­tõ­en nem­csak Ká­lo­mis­ta nem tud­ja, mi­re va­ló a dra­ma­turg a szín­ház­ban, de ha­son­ló­kép­pen hal­vány se­géd­fo­gal­ma sincs er­rõl Goda Krisz­ti­ná­nak és Divinyi Ré­ká­nak sem, akik ma­guk is azok eset­leg. Eb­ben a hat­ré­szes szé­ri­á­ban a dra­ma­turg nõ, egy­ben az a drá­ma­író is, aki egy­ko­ri si­ker­da­rab­ját új­ra szín­pad­ra al­kal­maz­za. A né­zõ ezt a fel­újí­tott da­ra­bot kí­sér­he­ti el az ol­va­só­pró­bá­tól a be­mu­ta­tó­ig. A so­ro­zat­ban egy húsz­éves si­ker­da­rab­ról be­szél­nek, amely­nek ak­ko­ri fõ­sze­rep­ét Schell Ju­dit ka­rak­te­re ját­szot­ta. Ezek sze­rint a drá­ma­író-dra­ma­turg­­nõ leg­jobb eset­ben is húsz­éves le­he­tett a da­rab­ja meg­írá­sa ide­jén. Na­gyon élet­sze­rû egy húsz­éves író­nõ mû­vé­nek év­ti­ze­de­kig tar­tó si­ker­szé­ri­á­ja a ma­gyar szín­há­zi élet­ben. Ez egy­elõ­re még Goda Krisz­ti­ná­nak és Divinyi Ré­ká­nak sem si­ke­rült. A té­vé­szé­ri­á­ban ez a szín­da­rab­si­ker még fel is van üt­ve egy ba­ro­mi jó tes­tû kõ­mû­ves­segéd ra­jon­gá­sá­val, aki már ap­ró gyer­mek­ko­rá­ban be­le­sze­re­tett a dra­ma­turg­nõ szín­da­rab­já­ba, és raj­ta ke­resz­tül a dra­ma­turg­nõ­be, ami per­sze szin­tén hét­köz­na­pi­an va­ló­sá­gos tör­té­net. Már ab­ban az eset­ben, ha kor­társ drá­má­ra fi­xált per­verz a kõ­mû­ves ka­rak­te­re, de ilyen mély­ré­te­ge­ket még­sem vár­ha­tunk el egy kön­­nyed té­vé­so­ro­zat­tól.

Amit el­vár­hat­nánk, az a jó­zan ész. Az, hogy ne te­gye­nek úgy, mint­ha egy ol­va­só­pró­bát kö­ve­tõ­en azon­nal a fõ­sze­rep­lõ­nõ nagy­mo­no­lóg­já­nak (wtf?) pró­bá­ja kez­dõd­ne. Hogy a da­rab fõ­sze­rep­ét ját­szó szí­nész­nõ ár­mány­ko­dás­ból az öl­tö­zõ­jé­ben di­rekt fél­re­inst­ru­ál­ja a ri­vá­lis kez­dõt. Az egész szín­há­zi szak­ma szél­té­ben-hos­­szá­ban nem is­mer egyet­len olyan ese­tet sem, ami­kor az ép­pen ak­tu­á­lis üd­vös­ke a szín­ház pri­ma­don­ná­já­val ven­né át a mo­no­lóg­ját an­nak öl­tö­zõ­jé­ben. Nem azért, mert csu­pa irigy szi­pir­tyó él egy szín­ház­ban, és mind fél­té­ke­nyen õr­zi szak­má­ja ki­csiny tit­ka­it, ha­nem azért, mert min­den­ki pon­to­san is­me­ri a kom­pe­ten­ci­ái ha­tá­ra­it, hi­szen a szín­ház is csak mun­ka­hely, vi­szony­lag jól kö­rül­ír­ha­tó mun­ka­kö­rök­kel. Az iga­zi szín­ház­ban meg­esik, hogy az újon­nan szer­zõd­te­tett pri­ma­don­na üveg­da­rab­ká­kat ta­lál a ci­põ­jé­ben, te­hát le­he­tett vol­na va­ló­di tör­té­ne­te­ket is ír­ni, de a szer­zõk úgy vél­het­ték: majd õk ki­ta­lál­ják a szín­há­zat. Az vi­szont de­re­ka­san el­len­állt.

Ezért is tel­je­sen kép­te­len az a je­le­net, ami­kor a ren­de­zõ – az író-dra­ma­turg­nõ je­len­lét­ében – a fi­a­tal szí­nész­nõ mo­no­lóg­ját a húsz év­vel idõ­sebb szí­nész­nõ­nek ad­ja át. Jú­lia mé­reg­mo­no­lóg­ját mos­tan­tól a daj­ka fog­ja el­mon­da­ni, és az er­ké­lyen Ca­puletné áll Mercutióval. Ó, Mer­cu­tio, mér nem vagy te Romeo?

Eh­hez ha­son­ló mû­vi je­le­ne­tek tö­me­ge­it ál­lít­ja elõ Divinyi Ré­ka és Goda Krisz­ti­na, és mind egy­tõl egyig an­­nyi­ra iga­zi­ak, mint az ál­ló ab­lak­tör­lõ­vel köz­le­ke­dõ au­tó az esõ­ben, vagy a ned­ves úton szá­raz er­nyõ­jét tar­tó pri­ma­don­na. Ha­mis az el­kép­zelt szí­nész­nõi öl­tö­zõ, ame­lyet bu­do­ár­nak ren­dez­tek be, ha­zug az igaz­ga­tói iro­da elé ül­te­tett szín­há­zi tit­kár­nõ, akit, ki tud­ja, mi­ért, ká­pó­nak írt meg a két szer­zõ. Ha az len­ne, ak­kor egyet­len per­cet sem tölt­het­ne olyan ér­zé­keny he­lyen, mint egy szín­igaz­ga­tó iro­dá­ja. Ér­tel­met­le­nek és os­to­bák azok a ki­erõl­te­tett szi­tu­á­ci­ók, ame­lyek­ben az öl­töz­te­tõ­nõt a szín­ház igaz­ga­tó­ja szer­zõd­te­ti, majd az öl­töz­te­tõ­nõ­rõl hir­te­len ki­de­rül, hogy jel­mez­ter­ve­zõ akar len­ni, és ezért a fu­tó da­ra­bok min­den jel­me­zét me­net köz­ben át­szab­ja – a pri­ma­don­na örö­mé­re. Ha egy öl­töz­te­tõ­nõ kre­a­tí­van be­le­nyúl­na egy jel­mez­be, alig­ha­nem men­tõ­vel vi­te­tet­nék el, kény­szer­zub­bony­ban.

Ez a sze­ren­csét­len öl­töz­te­tõ­nõ amúgy tra­gi­kus hõs. Egy­részt bal­fék, más­részt a sze­rel­me egy re­vol­ver-új­ság­író, aki­nek fo­lya­ma­to­san szín­há­zi plety­kák­kal szol­gál, majd el­jön az a pil­la­nat, ami­kor a pri­ma­don­na ép­pen azt az új­sá­got tart­ja a ke­zé­ben, amely­nek cím­lap­ján õ lát­ha­tó, amint ép­pen azt az új­sá­got tart­ja a ke­zé­ben, ame­lyen õ lát­ha­tó… és így to­vább, mi­kép­pen a Mac­kó sajt do­bo­zán tá­lal­ta fel a med­ve a saj­tot fel­tá­la­ló med­vét, vég­te­le­nig.

A re­vol­ver-új­ság­írót már az el­sõ rész­ben meg­ru­ház­zák. A Jó­kai ut­cá­ban pont ak­kor megy el – az egyéb­ként ép­pen en­nek a je­le­net­nek a fel­vé­te­lé­re – fenn­tar­tott üres par­ko­ló­hely mel­lett, ami­kor hir­te­len meg­áll mel­let­te egy au­tó, ki­pat­tan be­lõ­le két fa­zon, ös­­sze­ve­rik, ám ek­kor be­for­dul a sar­kon a ba­rát­nõ­je, aki­nek lát­ha­tó­an sem­mi dol­ga sincs ar­ra­fe­lé, és jól meg is men­ti. A ve­rõ­le­gé­nyek vis­­sza­ug­rál­nak az au­tó­ba, visz­­sza­száll a meg­ren­de­lõ celeb is, és el­haj­ta­nak. Mert a bul­vár­új­ság­író­kat üzem­sze­rû­en ve­rik Bu­da­pes­ten. Egy­szer, húsz éve, csak­ugyan meg­tör­tént, de ez ta­lán még nem ne­vez­he­tõ rend­sze­res­nek. Egy­ál­ta­lán: mu­tas­son ne­kem va­la­ki egy olyan bul­vár­la­pot, ahol a szín­há­zi hí­rek bár­ki­nek is fon­to­sak.

Egyet­len hi­he­tõ má­sod­per­ce sincs an­nak a há­rom rész­nek, amit lát­tam. Elõ­for­dul­hat, hogy a má­sik há­rom­ban van, de ezt már so­sem fo­gom meg­tud­ni.

A szí­né­szek egy­tõl egyig ké­pe­sek len­né­nek el­ját­sza­ni va­ló­di sze­re­pe­ket is. Ha nem kap­ták vol­na meg a saj­ná­la­tos for­ga­tó­köny­vet, ön­ma­guk­tól si­mán le­fo­rgat­ják a hat részt. Õk ugyan­is pon­to­san tud­ják, mi tör­té­nik egy szín­ház­ban, és mi­ért. El is tud­ják ját­sza­ni. Szer­vét, Schell, Pá­los Han­na, Szá­vai Vik­tó­ria, Feszt­ba­um Bé­la, Lo­vas Ro­zi, Sipos Ve­ra, Gé­czy Zol­tán, csu­pa olyan név, akik­re a te­le­fon­köny­vet is rá le­het­ne bíz­ni. Itt most épp ez tör­té­nik. A szer­zõk a sok ér­tel­met­len szö­veg kö­zé be­ír­tak né­hány po­ént, ami iga­zán szép tõ­lük, de nem ne­vez­ném tel­je­sít­mény­nek. A köz­té­vé em­lõ­jén csün­­­gõ tö­me­gek nyil­ván gyor­san el­fe­lej­tik ezt a hat rész­­bõl ál­ló szé­ri­át, és nem kell újabb epi­zó­dok meg­al­ko­tá­sá­ba haj­szol­ni a min­den in­ven­ci­ó­tól men­tes írói csa­pa­tot. Ká­lo­mis­ta meg majd ki­ta­lál­ja, mi­kép­pen le­het­ne az MTVA-tól újabb meg­bí­zást sze­rez­ni. Nem ag­gó­dom. Ám ez sem­mi ah­hoz ké­pest, hogy õ sem ag­gó­dik. In­kább er­rõl le­het­ne mél­tó mó­don te­le­ví­zi­ós so­ro­za­tot for­gat­ni. Ta­lán majd en­nek is el­jön az ide­je. Mario Puzo a már is­mert tör­té­net­da­rab­kák­ból össze­rak­hat­na né­hány részt, és cso­dál­nám, ha Coppola ké­pes len­ne el­len­áll­ni ne­ki. Az MTVA-nál meg van pénz, doszt.

Csak szín­ház és más sem­mi, hat­ré­szes szé­ria, Du­na Te­le­ví­zió.

Képernyőfotó 2016-04-22 - 20.40.43

Böröcz András munkái

Comments

kommentek

Cimkék: