Kulturális-közéleti havilap | 2017


2016 március Próza


Szöllõsi Má­tyás – Spi­rál

Ha­son fek­ve éb­redt. A szem­göd­re te­le volt kön­­nyel, egy álom ma­ra­dé­ká­val; zsib­badt a kar­ja, alig bír­ta moz­dí­ta­ni, és az ab­la­kon túl­ról ára­dó fény za­var­ni kezd­te a sze­mét. Fájt a gyom­ra és a tar­kó­ja. Égett a nyel­ve és az aj­ka is. Bár­mit meg­adott vol­na egy po­hár ví­zért, de a csap még mes­­sze volt. Érez­te, hogy egy erõ húz­za le­fe­lé, a ned­ves pad­ló irá­nyá­ba, és el akar­ja nyel­ni.
Va­la­mi szúr­ta a bal mel­lét. Mu­száj volt moz­dul­nia. Né­hány pró­bál­ko­zás után föl­állt, meg­dör­zsöl­te a bal kar­ját, majd a sze­mét. A szo­ba egyik fe­lét va­kí­tó fény te­rí­tet­te be, s ége­tõ fe­hér­ré szí­nez­te a tár­gya­kat, a má­sik ré­szé­ben olyan sö­tét volt, mint egy ki­vájt lyuk­ban.
Kez­dett ki­raj­zo­lód­ni a sö­tét­ben egy-egy for­ma, a polc szi­lu­ett­je és az asz­tal la­pos fe­lü­le­te; né­hány tárgy he­vert raj­ta. Kü­lön­fé­le cuc­cok vol­tak min­de­nütt; az ágyon és elõt­te is. A szõ­nyeg te­le ru­hák­kal; ré­gi ci­põk, köny­vek he­ver­tek ös­­sze­vis­­sza. Az ab­lak mel­let­ti fa­lon hi­ány­zott egy da­rab a va­ko­lat­ból. Lát­ta a tég­la bar­nás-vö­rö­ses szí­nét, az elõ­szo­bát bo­rí­tó vas­tag por­ré­te­get; csil­lo­gott a szû­rõ­dõ fény­ben. Hir­te­len nem tud­ta, mennyit alud­ha­tott a pad­lón fek­ve, mint akit le­ütöt­tek, és ott­hagy­tak el­pusz­tul­ni.
Öt nap­ja, hogy utol­já­ra el­hagy­ta a la­kást. Ak­kor is csak a bolt­ba ment, hogy meg­ve­gye a húst, ami már er­jed­ten állt a hû­tõ­ben, és a sza­ga be­te­rí­tet­te az egész la­kást. Ki­egye­ne­se­dett. Ök­len­de­zett ket­tõt. Ne­he­zen vi­sel­te el a bûzt. Ki­ván­szor­gott a für­dõ­szo­bá­ba, hogy igyon. Fe­jét a csap alá tart­va nyel­te a vi­zet. Meg­mos­ta az ar­cát és a tar­kó­ját. Eny­hült az iz­zasz­tó lük­te­tés a tes­té­ben. Gyak­ran érez­te ezt éb­re­dés után, fõ­leg mi­ó­ta a fe­le­sé­ge meg­halt. De­cem­ber­ben ment el, egy szom­ba­ti na­pon. Az járt a fe­jé­ben, ahogy ki­lép a ka­pun, és ös­­sze­húz­za ma­gán a ka­bá­tot, s ahogy meg­ve­szi a bort, hogy le­gyen mi­vel koc­cin­ta­ni a va­cso­ra alatt. Ös­­sze­üt­kö­zött a szom­széd nõ­vel, s egy­más­ra ne­vet­tek sza­bad­koz­va, hogy ki men­jen be elõbb a ka­pun. A nyit­va ha­gyott aj­tó. Az a né­hány mon­dat, ami­re vá­laszt már so­ha­sem ka­pott.
Ott fe­küdt Éva, a szo­ba kö­ze­pén, vé­res nyál csor­gott ki a szá­ján. A ke­zé­ben egy vá­zát szo­ron­ga­tott. Olyan erõ­sen, hogy a men­tõ­sök csak ne­he­zen tud­ták ki­sza­ba­dí­ta­ni.
De­cem­ber­tõl már csak egy éve lett vol­na hát­ra a cég­nél. Az el­sõ uta­zást ko­ra ta­vasz­ra ter­vez­ték, egy lávakék he­gyi tó­hoz, sû­rû fe­nyõ­er­dõ­vel a part­ján. De Éva szá­ján vér csor­gott ki azon a szom­ba­ti na­pon, és már csak egyet­len út­ja ma­radt hát­ra.
Ur­nás te­me­tés volt. Gyor­san tör­tént min­den. Csu­pán né­hány ar­cot tu­dott föl­idéz­ni, meg a pap hang­ját; mint egy vis­­sza­té­rõ hul­lám, ott mo­tosz­kált a fü­lé­ben. A cég­nél meg­ér­tõk vol­tak, és se­gí­tet­tek min­den­ben. El­in­téz­ték a pa­pír­mun­kát he­lyet­te. Egy ide­ig min­den­nap föl­hív­ta va­la­ki, hogy be­szél­je­nek. Ami­kor be­je­len­tet­te, hogy nem megy be töb­bet, so­ká­ig pró­bál­ták meg­gyõz­ni, hogy az az egy év is na­gyon so­kat szá­mít. Hogy jó­val ke­ve­seb­bet kap, ha az utol­só év­ben nem dol­go­zik. De õt ez nem ér­de­kel­te. A lá­nya is ha­za­jött hétvégente, de mi­vel ál­lan­dó­an Évá­ról volt szó, el­küld­te õt is. He­tek tel­tek el. Egy­re rit­káb­ban moz­dult ki, és a te­le­fon is egy­re gyak­rab­ban ma­radt né­ma.
Át­ment a kony­há­ba, ki­nyi­tot­ta a hû­tõt. Ha­tá­ro­zot­tan áram­lott fe­lé a bûz. Tud­ta, hogy kez­de­nie kell ve­le va­la­mit. A kony­ha te­le volt mo­sat­lan edé­nyek­kel; az asz­tal lap­ján szét­ken­ve, hos­­szú csík­ban lek­vár. Hasz­nált fil­te­rek egy po­hár­ban, üres bo­ros­üve­gek és pe­né­szes ke­nyér. Úgy né­zett ki a la­kás, mint­ha va­la­ki rob­ban­tott vol­na ben­ne egyet.
Pró­bál­ta fel­idéz­ni az elõ­zõ na­pot, de fo­gal­ma sem volt, mi­vel telt az a hu­szon­négy óra, és rá­döb­bent, hogy sok hu­szon­négy óra telt el, ami fel­idéz­he­tet­len. Állt a kony­ha kö­ze­pén saj­gó fej­jel; visz­ke­tett a há­ta, és a pó­ló­ja alatt még min­dig szúr­ta va­la­mi a mel­lét. Za­var­ta a be­áram­ló fény. Meg­vi­lá­gí­tott min­den ko­szos sar­kot, a le­ön­tött dí­ványt a szo­bá­ban, a pad­lón he­ve­rõ ci­põ­ket és sár­da­ra­bo­kat. Jól lát­szott on­nan az üres ak­vá­ri­um, ami­ben zöld mo­szat­da­ra­bok sa­va­nyod­tak. Tud­ta, hogy meg kell küz­de­nie ez­zel, és úgy érez­te; ha így tel­nek to­vább a na­pok, va­la­mi vé­ge­ér­he­tet­le­nül meg­vál­to­zik.
Eszé­be ju­tott, hogy hat­van­négy éves. Egy­szer­re tûnt na­gyon sok­nak ez az idõ, de ah­hoz túl ke­vés­nek, hogy ilyen ha­tá­ro­zot­tan omol­ja­nak ös­­sze kö­rü­löt­te a dol­gok. Le­húz­ta ma­gá­ról a pó­lót, vis­­sza­ment a für­dõ­szo­bá­ba.
El­kezd­te le­mos­ni a tes­té­rõl az éj­sza­ka ki­iz­zadt álom ma­ra­dé­kát. Dús mell­szõ­ré­be be­le­akadt egy tö­rött fog­pisz­ká­ló da­rab­ja; az szúr­ta úgy a mel­lét. Meg­mos­ta az ar­cát, a mell­ka­sát. Csor­gott le a jég­hi­deg víz a tes­tén. Érez­te, hogy a hús és az ak­vá­ri­um bû­ze mel­lett be­lõ­le is árad va­la­mi sa­va­nyú szag. Meg akart sza­ba­dul­ni tõ­le. Ki­nyi­tot­ta a tü­kör mel­let­ti kis szek­rényt; sze­ren­csé­re ta­lált ben­ne egy szap­pant. A víz alá tart­va for­gat­ta a ke­zé­ben, majd a mell­ka­sán fut­tat­ta vé­gig. Iz­gat­ta a bõ­rét. Hir­te­len re­meg­ni kez­dett a csap, és a csõ­rend­szer fe­lõl egy hul­lám in­dult meg, ami a mos­dó­kagy­lót is meg­ráz­ta. Fo­ko­za­to­san erõ­sö­dött, s úgy tûnt, ha nem zár­ja el a csa­pot, a ráz­kó­dás szét­ve­ti az egész rend­szert.
Föl­kat­tin­tot­ta a kis lám­pát a csap mel­lett. A pla­fon­ról ló­gó égõ nem mû­kö­dött, azért is tet­te oda ko­ráb­ban. A hu­szon­öt wat­tos iz­zó fé­nye lom­hán vi­lá­gí­tot­ta meg a für­dõ­szo­ba mos­dó kö­rü­li ré­szét. A tü­kör­ben lát­ta a bo­ros­tás, meg­vi­selt ar­cát, a mell­ka­sán a szõrt, ami a szap­pan hab­já­tól csak még dú­sabb­nak és szür­kébb­nek lát­szott. A ha­sán vas­kos csík hú­zó­dott ke­reszt­be, va­la­mi meg­nyom­hat­ta al­vás köz­ben. A vál­lán egy seb volt; még min­dig nem gyógy­ult be, pe­dig he­tek­kel ez­elõtt sze­rez­te. Meg­fog­ta a kagy­ló szé­lé­re te­rí­tett tö­rül­kö­zõt, le­tö­röl­te az ar­cát, a mell­ka­sát. Erõ­sen dör­zsöl­te, hogy a hab min­den­hon­nan el­tûn­jön.
Át­ment a szo­bá­ba. A lá­ba be­le­üt­kö­zött né­hány tárgy­ba és az asz­tal sar­ká­ba. Meg­ta­lál­ta a szem­üveg­ét. Er­re em­lé­ke­zett, hogy ta­lán ott le­het.
Az ab­lak­hoz lé­pett, hogy ki­néz­zen az ut­ca­front­ra. Erõs szél fújt oda­kint, és egy ned­ves le­ve­let nyo­mott föl­fe­lé az üve­gen. Kö­vet­te vagy húsz-har­minc cen­ti hos­­szan. Mint­ha egy csi­ga ván­szo­rog­na, szo­kat­lan irány­ba, el­lent­mond­va a gra­vi­tá­ció tör­vé­nyé­nek, gon­dol­ta. Gra­vi­tá­ció, tör­vény, el­lent­mon­dás, ilyen sza­vak ju­tot­tak eszé­be; lát­szó­lag ös­­sze­függ­ve egy­más­sal. Mint­ha ne­ki kö­ze len­ne ezek­hez a ki­fe­je­zé­sek­hez. Mint­ha is­mer­né a je­len­té­sü­ket. De azt sem ér­tet­te, ho­gyan jut eszé­be egy­ál­ta­lán, hogy gra­vi­tá­ció, és mi­ért ha­lad föl­fe­lé a le­vél. Az ab­lak fe­hér ke­re­te szûk lett, s a tár­gyak ne­héz­sé­ge, és a sa­ját­ja is, nyil­ván­va­ló­vá vált. Hir­te­len szin­te fájt ne­ki az a súly, ami a tár­gyat nyom­ta, az, ami ön­ma­ga volt.
Ki­szúrt egy pon­tot az ab­lak alatt ál­ló szé­ken. Le­pat­tog­zott ró­la a zöld fes­ték, és ki­lát­szott a szür­kés-bar­nás le­mez. Né­hány nyú­lánk rost fel­sza­ka­doz­va ki­bu­kott a fes­tett rész­re, kis da­ra­bok­ra es­ve szét. Erõ­sen kon­cent­rál­nia kel­lett, hogy lás­sa mind­et, kü­lön-kü­lön. Meg­iga­zí­tot­ta a szem­üveg­ét. Ha a len­csén ke­resz­tül fi­gyelt, lát­ta az egy­más­tól el­vá­ló ré­sze­ket és köz­tük az egé­szen vé­kony kis csí­ko­kat. Azon­ban ha a szem­üveg fö­lött né­zett el, össze­mo­sód­tak a ros­tok. A szék föl­sõ ré­sze egyet­len si­ma fe­lü­let­nek tûnt, amin csu­pán né­hány na­gyobb folt la­pult. Ta­lán egy ká­vés­csé­sze nyo­mai, gon­dol­ta. Ki­nyi­tot­ta a szek­rényt. Do­hos szag csap­ta meg az or­rát, még­is ki­vett egy pó­lót, és föl­vet­te. Hû­vös volt, s úgy érez­te, eny­hén ned­ves is. Le­húz­ta ma­gá­ról.
El­kezd­te ös­­sze­szed­ni a tár­gya­kat. Ti­zen­hét köny­vet ta­lált a föl­dön, és ar­ra gon­dolt; bár­csak azért vol­ná­nak itt, mert ol­vas­ta õket. Vé­gig­néz­te a cí­me­ket. An­nak örült, hogy leg­alább né­hány is­me­rõs kö­zü­lük. Nem tud­ta, ho­gyan ke­rül­tek a szõ­nyeg­re vagy az ágy alá. Az ös­­sze­cso­mó­so­dott zok­nik­ról kö­vér por­macs­kák zu­han­tak vis­­sza a föld­re, és a szõ­nye­gen is volt a lek­vár­ból, ami szét­ken­ve csil­lo­gott az asz­ta­lon. Há­rom ci­põt ta­lált az ágy alatt, on­nan is fül­ledt doh­szag áradt ki­fe­lé.
Zaj szû­rõ­dött be kint­rõl. Ko­po­gást hal­lott. Föl­egye­ne­se­dett, majd át­ha­ladt az elõ­szo­bán. A lép­te­i­tõl ös­­sze­ke­ve­re­dett a por a szû­rõ­dõ fény­ben, s szin­te köd­dé sû­rû­sö­dött mö­göt­te. Új­ra hal­lot­ta a ko­po­gást. Oda­lé­pett az ab­lak­hoz, el­tol­ta a kis füg­gönyt.
Az egyik szom­széd, egy ma­gas, bar­na ha­jú fér­fi állt az aj­tó elõtt; mé­lyen ki­vá­gott, fe­ke­te pó­ló­ban és mû­bõr fe­ke­te nad­rág­ban, amin meg­csú­szott a fény, ahogy moz­dult. Negy­ven kö­rü­li le­he­tett, de a for­má­ra il­lesz­tett ha­ja és a szo­kat­la­nul bar­na bõ­re fi­a­ta­lo­sab­bá tet­te. Bár­mi­kor lát­ta ko­ráb­ban, min­dig élénk szí­nû ru­hák­ban volt, és csil­lo­gott raj­ta va­la­mi.
Egy­szer be­szélt ve­le. Nem em­lé­ke­zett rá, pon­to­san mi­rõl, és nem ér­tet­te, mit akar­hat most. Fönt lak­nak a ne­gye­di­ken, egy nagy te­tõ­té­ri la­kás­ban. „Me­le­gek”, ahogy az egyik szom­széd súg­ta ne­ki va­la­mi­kor. Nem kell fog­lal­koz­ni ve­lük, mást úgy­se na­gyon te­het az em­ber, mond­ta még. Nem ér­tet­te ak­kor sem, mi­re utal ez­zel. Mint­ha lett vol­na eb­ben a mon­dat­ban va­la­mi más is, gon­dol­ta. Hogy azért még­is­csak kel­le­ne ten­ni va­la­mit. „Bu­zik”, hal­lot­ta egy­szer a lép­csõ­fel­já­ró­ban, és hogy „az any­juk pi­csá­ját”, ezt is.
Fi­gyel­te, ahogy a fér­fi hát­ra­si­mít­ja a ha­ját. Fur­csák a moz­du­la­tai, meg az a ru­ha is elég szo­kat­lan, gon­dol­ta. Vis­­sza­en­ged­te a füg­gönyt. Meg­dör­zsöl­te a mell­ka­sát. Szúrt a fog­pisz­ká­ló nyo­ma még min­dig, és a vál­lán lé­võ seb kö­rül meg­vil­lant né­hány ideg. A fér­fi új­ra ko­po­gott. El­for­dí­tot­ta a kul­csot, az­tán a fön­ti kis re­teszt is, majd szû­ken ugyan, de ki­nyi­tot­ta az aj­tót.
– Mit akar? – szólt ki a ré­sen. Ar­ra gon­dolt, hogy nem is ezt akar­ta mon­da­ni.
– Helló – mond­ta a fér­fi. Eny­he ter­pesz­ben állt a gan­gon és a V alak­ban ki­vá­gott pó­ló­ja ré­sén ki­kan­di­kált a mell­szõ­re, de úgy, mint­ha di­rekt rak­ta vol­na ki. – Kris­tóf va­gyok, ta­lán em­lék­szik…
– Igen?
– Azért jöt­tem, mert… szó­val, tar­tunk fent egy kis ös­­sze­jö­ve­telt, és ar­ra gon­dol­tam…
– Mi­re gon­dolt?
– Hát, hogy eset­leg vol­na ked­ve fel­jön­ni.
– Mi, hogy most?
– Igen, mos­ta­ná­ban. Van fönt egy kis tár­sa­ság. Meg­kér­de­zek pár szom­szé­dot, hát­ha… – mond­ta, mi­köz­ben ne­ve­tett. – Nem túl lel­ke­sek. De ar­ra gon­dol­tam, ma­ga biz­tos szí­ve­sen in­na egy italt.
Fi­gyel­te a fér­fi ar­cát, és rá­jött, hogy a tisz­ta te­kin­te­te mi­att nem vet­te ed­dig ész­re a rán­ca­it. Volt ben­ne va­la­mi szo­kat­lan las­sú­ság, amel­lett, hogy len­dü­le­te­sen be­szélt.
– Mi­bõl gon­dol­ja?
– Ma­ga ren­des fic­kó­nak tû­nik. Márk is ked­ves­nek ta­lál­ja – mond­ta, majd kö­ze­lebb ha­jolt, és va­la­mi­vel hal­kab­ban foly­tat­ta. – Nem min­den­ki ilyen ám a ház­ban.
Erõs par­füm­il­lat csap­ta meg az or­rát, édes­kés szag volt. Ki­ûz­te az or­rá­ból a sa­va­nyú mo­szat- és doh­sza­got.
– Ki az a Márk?
A fér­fi sze­mei tá­gabb­ra nyíl­tak, és mo­soly je­lent meg az ar­cán. Meg­va­kar­ta a hom­lo­kát, amin ap­ró iz­zad­ság­csep­pek ke­nõd­tek el.
– Márk a pá­rom. Mi­at­ta gyûl­tünk most ös­­sze…
– Meg­halt? – vá­gott köz­be, s egy­szer­re szo­rult ös­­sze a mell­ka­sa Éva és a meg­ütött hang­súly mi­att. Lát­ta ma­ga elõtt, ahogy fek­szik a szõ­nye­gen, és ter­jed szét a vö­rö­ses folt a szá­ja kö­rül. – El­né­zést – mond­ta még gyor­san.
– Nem, sze­ren­csé­re nem – mond­ta a fér­fi, az­tán rö­vid szü­ne­tet tar­tott. El­né­zett az ud­var bel­se­je fe­lé. – Szó­val, ha van ked­ve, jöj­jön föl. Tu­dom, mi tör­tént és azért gon­dol­tuk…
– Fog­ja már be! – för­medt rá a fér­fi­ra.
Egy da­ra­big hall­gat­tak. Kint fújt a szél, és né­ha erõs zú­gás járt át a bel­sõ ud­var fa­lai kö­zött.
– Ott fönt, a ne­gye­di­ken va­gyunk – mond­ta a fér­fi, majd el­for­dult új­ra, és föl­mu­ta­tott a leg­föl­sõ szint irá­nyá­ba.
– Nem, egy­ál­ta­lán nincs ked­vem! Hagy­ja­nak bé­kén! – mond­ta, és be­csuk­ta az aj­tót.
Érez­te, hogy lük­tet ben­ne a vér, s hogy iz­zad. Ne­ki­dõlt az aj­tó­nak. Ki­fúj­ta ma­gát. Hal­lot­ta, ahogy a fér­fi moz­go­ló­dik kint, majd a tá­vo­lo­dó lép­te­it. Várt, míg meg nem szûn­nek a za­jok, az­tán vis­­sza­ment a szo­bá­ba.
Még szú­ró­sab­bá vált a bûz; az al­gák és mo­sza­tok sa­va­nyú­sá­ga ös­­sze­ke­ve­re­dett a hús rot­hadt sza­gá­val. Csíp­te az or­rát. Nem ér­tet­te, ho­gyan ju­tott eszük­be, hogy föl­men­jen. Hi­he­tet­len, gon­dol­ta, hogy az em­be­rek mi­re nem ké­pe­sek, s ar­ra gon­dolt, hogy még­is­csak föl­megy, és meg­mond­ja ne­kik: eszük­be ne jus­son töb­bet zak­lat­ni.
Meg­csör­rent a te­le­fon. Na­gyot dob­bant a mell­ka­sa. Ar­ra gon­dolt, hogy ha a fér­fi hív­ja, ak­kor ki­hív­ja a zsa­ru­kat. Nem lát­ta se­hol a ké­szü­lé­ket. Kör­be­járt a szo­bá­ban. A hang köz­ben erõ­sebb lett, ide-oda pat­to­gott a fa­lak kö­zött. Meg­állt, hát­ha el­hall­gat. Fél perc el­tel­té­vel meg­szûnt a ber­re­gés, de mi­re ki­fúj­ta ma­gát, és le­ha­jolt, hogy föl­ve­gyen egy tár­gyat a föld­rõl, megint meg­szó­lalt. Pár új­ság­ca­fat alól ke­rült elõ. Föl­vet­te a kagy­lót.
– Hal­ló!
– Szia, apa.
Mi­kor meg­hal­lot­ta a lá­nya hang­ját, meg­kön­­nyeb­bült, de az­tán tud­ta, mi kö­vet­ke­zik. Szo­rí­tást ér­zett a tor­ká­ban.
– Szia. Mit sze­ret­nél?
– Ma fel­ug­rom ak­kor, ahogy meg­be­szél­tük. Ide­je, hogy meg­néz­zem, mi van ve­led.
– Mi­kor be­szél­tünk er­rõl?
– Teg­nap­elõtt.
– Aha. Nos, az van, hogy ma ne­kem nem túl jó.
– Mi­ért, mit csi­nálsz?
– Elég sok dol­gom van, ami azt il­le­ti…
– Pél­dá­ul mi?
Ön­kén­te­le­nül is kör­be­né­zett a szo­bá­ban, s úgy érez­te; még csak nem is ha­zug­ság, ami­rõl be­szél.
– Elég sok min­den.
– Ér­tem. Fi­gyelj, apa, azt aka­rom mon­da­ni…
– Jól va­gyok, min­den rend­ben! Mi­at­tam ne gye­re.
– Sze­rin­ted ki mi­att men­nék?
– Nem tu­dom.
– Mi­ért csi­ná­lod ezt?
– Mit?
– Hogy ál­lan­dó­an vis­­sza­uta­sí­tasz.
– Nem uta­sí­ta­lak vis­­sza, csak nem érek rá. Majd ha kell va­la­mi, szó­lok.
– Az eszed­be sem jut, hogy csak úgy ta­lál­koz­zunk?
– Ez mit je­lent? Nem ér­tem.
– Mond­juk je­lent­he­ti azt is, hogy fel­öl­tö­zöl va­la­mi nor­má­lis ru­há­ba, ki­jössz a la­kás­ból, és együtt el­me­gyünk va­la­ho­vá.
– Ho­vá?
– Mit tu­dom én! Bár­ho­vá.
– Tu­dod, hogy ezt nem sze­re­tem.
– Mit nem sze­retsz?
– Ami­kor ilyen ös­­sze­vis­­sza be­szélsz.
– Nem be­szé­lek ös­­sze­vis­­sza, na­gyon is pon­to­san be­szé­lek. Meg­néz­het­nénk ezt a je­len­sé­get… vagy mit. Ami most lát­szik az égen. Ba­ro­mi­ra szép.
– Mi­fé­le je­len­sé­get?
– Hát, ezt a… Nem tu­dom. Va­la­mi csil­lag lát­szik az égen, egy szu­per­nó­va vagy mi­cso­da. Nem ér­tek eh­hez.
– Azért van ilyen vi­lá­gos?
– Igen.
– Aha…
– Szó­val?
– Mit szó­val?
– Fel­öl­tö­zöl?
– Fel va­gyok öl­töz­ve.
– Ne ha­ra­gudj.
– Hány óra van?
– Ta­lán nyolc. Azt hi­szem.
– Es­te nyolc?
– Igen.
– Én ilyen­kor már nem me­gyek se­ho­vá.
– Mint­ha más­kor men­nél…
– Ne légy igaz­ság­ta­lan.
– Nem igaz­ság­ta­lan va­gyok, apa, ha­nem szo­mo­rú.
– Én is szo­mo­rú va­gyok, de nincs mit ten­ni ez­zel.
– Ezt hogy ér­ted?
– Anyád meg­halt. Ez­zel nincs mit ten­ni, úgy ér­tem.
– Ki­vé­te­le­sen nem rá gon­dol­tam.
– Hát ki­re?
– Rád, apa. Hogy ez így nem jó.
– Mi nem jó? Na­gyon jól va­gyok.
– Te is tu­dod, hogy ez nem igaz…
– De­hogy­nem, tel­je­sen jól va­gyok!
– Ak­kor plá­ne ta­lál­koz­ha­tunk.
– Ta­lál­koz­zunk hol­nap! Fá­radt va­gyok, és mon­dom, egy cso­mó dol­gom van.
– Mondj egyet­len­egyet, ami ha­laszt­ha­tat­lan, és ak­kor bé­kén hagy­lak!
Nem vá­la­szolt azon­nal. Erõs szu­szo­gást hal­lott, és rá­döb­bent, hogy õ fúj­tat en­­nyi­re. El­tar­tot­ta ma­gá­tól a kagy­lót. Be­le­gon­dolt, hogy föl­megy a ne­gye­dik­re, be­ko­pog, és meg­mond­ja ne­kik: mi­cso­da po­fát­lan­ság­nak tart­ja, hogy es­te nyolc­kor zak­lat­ják a ház la­kó­it.
– Õszin­te le­szek, tisz­ta ideg va­gyok.
– Igen, ez ál­ta­lá­ban így van.
– Ne gú­nyo­lódj ve­lem, kér­lek.
– Mi tör­tént?
– Az elõbb, mi­e­lõtt hív­tál, be­ko­po­gott az egyik szom­széd.
– Igen?
– Igen. Hogy is mond­jam. Szó­val, van itt egy, il­let­ve ket­tõ… fér­fi, szó­val, két me­leg… Így mond­ják, nem?
– Van ilyen ki­fe­je­zés, apa. Õk dü­hí­tet­tek fel en­­nyi­re?
– Az egyi­kük.
– Mit mon­dott?
– Nem is tu­dom.
– Nem em­lék­szel?
– De, em­lék­szem.
– Szó­val?
– Meg­kér­dez­te, vol­na-e ked­vem föl­men­ni.
– Fel­hív­tak ma­guk­hoz?
– Az egyi­kük, az a ma­ga­sabb…
– És te mit mond­tál? Ezek sze­rint nem men­tél.
Várt egy da­ra­big, hát­ha ös­­sze­áll­nak a fe­jé­ben a gon­do­la­tok va­la­mi egész­­szé, ami­vel meg tud­ja in­do­kol­ni, mi za­var­ja an­­nyi­ra. De mi­re el­kezd­tek for­má­lód­ni a dol­gok a fe­jé­ben, zúg­ni kez­dett a vo­nal. Hal­lot­ta a lá­nya hang­ját; olyas­mi­ket, hogy „ott vagy?”, meg hogy „me­gyek”, és né­ha vis­­sza­kér­de­zett, hogy „tes­sék?”, az­tán két­szer vagy há­rom­szor is csak an­­nyit mon­dott, hogy „nem ér­tem”. A kap­cso­lat vé­gül meg­szûnt, és csak re­cse­gést hal­lott. Le­tet­te a kagy­lót.
Zaj szû­rõ­dött be kint­rõl. Új­ra vé­gig­ment az elõ­szo­bán, hogy ki­néz­zen. El­tol­ta a füg­gönyt. Fönt a ne­gye­di­ken pá­ran kint áll­tak a gan­gon. Nem ér­tet­te, mi­rõl be­szél­nek, csak hogy ne­vet­nek, és lát­ta, hogy a két fér­fi és a nõ koc­cint a po­ha­rá­val, majd ahogy az egyi­kük rá­gyújt, és idõ­vel le­szór­ja a ha­mut az ud­var­ra. Csil­lo­gott a fe­hér fény­ben.
Vis­­sza­en­ged­te a füg­gönyt, hogy ne lás­sa õket. Új­ra hal­lot­ta a be­szû­rõ­dõ ne­ve­tés hang­ját, amit a ház bel­sõ te­re föl­erõ­sí­tett. Ne­he­zeb­bé vált a mell­ka­sa. A hos­­szú elõ­szo­ba köz­ben be­fe­lé húz­ta; el­kez­dett a tér szû­kül­ni, mint­ha a tár­gyak, a szek­ré­nyek kö­ze­lebb len­né­nek hoz­zá, és rá akar­ná­nak mász­ni. Hal­lot­ta a ne­ve­tést. Érez­te, ahogy ki­csa­pó­dik a ned­ves­ség a bõ­ré­re, fá­zott. Ös­­sze­mo­só­dott elõt­te a fe­hér fény­ben ál­ló elõ­szo­ba, s ahogy föl­emel­te a ke­zét, hogy az ar­cá­hoz nyúl­jon, ned­ves­sé­get ér­zett. Min­den vi­ze­nyõs és bi­zony­ta­lan lett. Megint hal­lot­ta a szu­szo­gást, majd új­ra a ne­ve­tést, a szu­szo­gást, vé­gül együtt a ket­tõt, és az ju­tott eszé­be, hogy „bu­zik”, és lát­ta a szom­széd nõ ar­cát meg a ke­zét, ahogy ma­gya­ráz, az­tán a fér­fit, ahogy áll az aj­tó elõtt, és mu­tat föl az eme­let irá­nyá­ba, az ak­vá­ri­u­mot és a rot­ha­dó mo­szat­da­ra­bo­kat, vé­gül Évát a föl­dön, ke­zé­ben az­zal a vá­zá­val, ami már ott állt az asz­ta­lon, és elõ­ször csak egy ki­seb­bet, az­tán na­gyo­kat vert a mö­göt­te lé­võ aj­tó­ra, több­ször, egy­más után.
Nem bírt to­vább áll­ni. Le­gug­golt, ne­ki­dõlt az aj­tó­nak. Pró­bált egyen­le­te­sen lé­le­gez­ni. Újabb ne­vet­gé­lést hal­lott, s rá­döb­bent, hogy dü­hí­ti. Föl­állt, be­ment a szo­bá­ba, hogy ne hall­ja, de min­den moz­du­lat köz­ben, mi­kor ar­rébb ra­kott egy tár­gyat, ott volt a ne­ve­tés a fe­jé­ben. Ar­ra gon­dolt, hogy ta­lán hal­lot­ták, ahogy csap­kod. Gyor­san vé­gig­ment az elõ­szo­bán, ki­né­zett az ab­la­kon. Eszé­be ju­tott, hogy ta­lán raj­ta ne­vet­nek. Hogy a fér­fi, mi­u­tán itt járt ná­la, föl­ment, és el­mond­ta, mi­lyen ros­­szul néz ki. Még azt is érez­het­te, mi­lyen sza­gok árad­nak ki a la­kás­ból, gon­dol­ta.
Azok hár­man még min­dig a gan­gon áll­tak. Az egyik fér­fi épp ma­gya­rá­zott va­la­mit. Fi­gyel­te a moz­du­la­ta­it. Egy­szer csak le­né­zett, és úgy lát­ta; pont rá. Le is mu­ta­tott a gang­ról. Mi­kor a nõ is el­for­dí­tot­ta a fe­jét, már biz­tos volt ben­ne, hogy ró­la be­szél­nek. Vis­­sza­en­ged­te a füg­gönyt. „Bas­sza­meg, ezt nem hi­szem el” – mond­ta fél­han­go­san. Ar­ra gon­dolt, hogy föl­megy, és el­kül­di õket a pi­csá­ba, ve­le ne szó­ra­koz­za­nak, s ha csak azért jött le az egyik fic­kó, hogy ki­gú­nyol­ja, ak­kor kur­vá­ra meg­ke­se­rü­lik a dol­got.
Föl­hú­zott egy bõr­ci­põt. Már a ki­lin­cset fog­ta, mi­kor rá­döb­bent, hogy fél­mez­te­len, s hogy így nyi­tott aj­tót. Ilyen te­hát az öreg­ség; az em­ber már nem vesz ész­re bi­zo­nyos egy­ér­tel­mû dol­go­kat, gon­dol­ta.
Vis­­sza­ment a szo­bá­ba. A szek­rény­ben el­kez­dett ku­ta­kod­ni a ru­hák kö­zött. Az ös­­szes ing gyû­rött volt. Ki­vett egy fe­hé­ret, egy kék csí­ko­sat és egy fe­ke­tét. A fe­hér fény ugyan­olyan egyen­le­te­sen vi­lá­gí­tott, és a szo­bá­nak pont ugyan­azt a ré­szét te­rí­tet­te be, mint ko­ráb­ban. Fur­csáll­ta, hogy nem to­ló­dott föl­jebb a fa­lon. Néz­te, ahogy a tár­gyak fö­lött go­mo­lyog a por, ami a sö­tét­ben egy­ál­ta­lán nem lát­szott. Ar­ra gon­dolt, hogy ezt lé­leg­zi be.
Föl­vet­te a fe­ke­te in­get. Az tûnt a leg­ke­vés­bé gyû­rött­nek. Ki­ment az elõ­szo­bá­ba, rá­fo­gott a ki­lincs­re, s köz­ben az járt a fe­jé­ben, va­jon mi­lyen sza­got áraszt­hat ma­gá­ból. Szag­lász­ni kezd­te a kar­ját. Szú­rós, ápo­ro­dott bûzt ér­zett. Han­gok szû­rõd­tek be kint­rõl. Oda­lé­pett a kis ab­lak­hoz, el­tol­ta a füg­gönyt. Még min­dig vi­lá­gos volt kint, s egy­szer csak ki­nyílt fönt az aj­tó, a han­gok föl­erõ­söd­tek. Lát­ta, hogy két fér­fi lép ki a gang­ra. Az, ame­lyik lent járt ná­la, és egy má­sik, ala­cso­nyabb. Ar­ra gon­dolt megint, hogy ta­lán ró­la be­szél­nek. Az is eszé­be ju­tott, hogy ez bi­zo­nyá­ra hü­lye­ség, hi­szen mi­ért is be­szél­né­nek ró­la. Új­ra érez­te az ápo­ro­dott sza­got. Ész­re­vet­te, hogy kéz­nyo­mok van­nak az üve­gen. Oda­il­lesz­tet­te a ke­zét. Egy­ér­tel­mû volt, hogy az övé. Lát­ta a rán­co­kat, a pisz­kos kör­mét és a szõ­rö­ket, amik vas­ta­gon fed­ték a kéz­fej­ét.
Gyor­san vis­­sza­en­ged­te a füg­gönyt. A nya­ká­ban do­bo­gott a szí­ve. Mi a fran­cot akar­hat­nak tõ­le, tet­te föl a kér­dést, de nem tud­ta a vá­laszt. Várt úgy egy per­cet, az­tán óva­to­san el­húz­ta megint a füg­gönyt. Nem lá­tott sen­kit a gan­gon. Se a má­so­di­kon, se a ne­gye­di­ken, ahol a két fér­fi állt még az elõbb. A szél zú­gá­sán kí­vül nem hal­lott sem­mit, csak a fé­nyek szû­rõd­tek ki to­vább­ra is a la­kás­ból, s úgy érez­te; a fe­hér su­gár­zás, mely az ég fe­lõl sül­­lyedt le­fe­lé, mint a haj­na­li köd, erõt­le­nebb lett.
Le­nyom­ta a ki­lin­cset. A kin­ti szél meg­nyom­ta az aj­tót. A ke­ze le­csú­szott a vé­kony alu­mí­ni­um­ról, a szárny pe­dig ki­tá­rult. Óva­to­san ki­lé­pett a gang­ra. A szí­nek ko­pot­tak vol­tak, mint­ha egy ra­dír­ral ment vol­na vé­gig va­la­ki min­de­nen, hogy el­tün­tes­se azt, ami fö­lös­le­ges. Be­csu­kó­dott mö­göt­te az aj­tó. Már a kat­ta­nás pil­la­na­tá­ban tud­ta, hogy ko­moly hi­bát vé­tett. Nem volt ná­la a kulcs. Rá­fo­gott a ke­rek, gomb­sze­rû ki­lincs­re, de hi­á­ba rán­gat­ta az aj­tót, nem nyílt. A füg­göny ap­ró ré­se­in át lát­ta az elõ­szo­ba sá­ros pad­ló­ját, a ka­bát­ját fel­akaszt­va és a bal ol­da­li hos­­szú, be­épí­tett szek­rényt, ahogy vé­gig­fo­lyik raj­ta a fe­hér fény.
Vé­gig­né­zett ma­gán. A nad­rág­ján hos­­szú sza­ka­dás volt a bal comb­ja fö­lött, rá­adá­sul a hal­vány zöl­des szí­ne elég fur­csá­nak tûnt a vi­lá­gos­bar­na ci­põ­jé­vel együtt. Azt is lát­ta, hogy az in­ge olyan gyû­rött, mint­ha egy ku­tya csó­csál­ta vol­na, mint egy já­ték­nak szánt ron­gyot.
Za­jo­kat hal­lott a lép­csõ fe­lõl. Az egyik hang is­me­rõs volt. Nem akart ta­lál­koz­ni a szom­széd nõ­vel, így amen­­nyi­re csak tud­ta, oda­szo­rí­tot­ta ma­gát az aj­tó­hoz, hogy ne ve­gyék ész­re. A két nõ, mi­u­tán fö­lért a má­so­dik­ra, meg­állt a lép­csõ­for­du­ló­ban. Köz­ben hal­lot­ta, hogy csöng bent a te­le­fon. Szá­mol­ni kezd­te a csör­gé­se­ket, de a két nõ hang­ja mi­att ha­mar el­vesz­tet­te a fo­na­lat.
– Sze­rin­ted hány­szor fi­gyel­mez­tet­tem már eze­ket a mocs­ko­kat, hogy ez nem ját­szó­tér, meg nem is disz­kó… A kur­va any­ju­kat már, hogy ezt a szart kell hall­gat­nia az em­ber­nek! Rá­adá­sul a har­ma­di­kon va­gyunk. Sze­rin­ted hal­lok bár­mit is a té­vé­bõl?
– Nem, per­sze hogy nem.
– Bár ez a leg­ke­ve­sebb…
– Ezt hogy ér­ted?
– Bu­zik.
– Mi­cso­dák?
– Hát bu­zik. Nem tu­dod, mit je­lent ez?
– Azt hi­szem… szó­val… Nem, még­sem, vagy…
– Két fér­fi, együtt. Vagy két nõ. Vagy nem, azt más­hogy hív­ják. Mind­egy. Gusz­tus­ta­lan, az a lé­nyeg. Ér­ted, nem?
– Már hogy­ne ér­te­ném, Ma­ri­ka! Ne vic­celj már! Sze­rin­ted nem ér­tem? Szó­val, hogy úgy… együtt?
– Igen, úgy. Hogy más­hogy? Föl­for­dul az em­ber gyom­ra. Tu­dod, mit?
– Mit?
– Ne­kem már ak­kor fel­for­dul a gyom­rom, ha lá­tom õket.
– Per­sze, ne­kem is.
– De tu­dod, kik­rõl be­szé­lek, nem?
– Azt hi­szem.
– Most ak­kor tu­dod, vagy nem?
– Sej­tem… Nem, azt hi­szem, még­sem tu­dom.
– Hát, ott lak­nak fönt…
– Igen?
– Biz­tos lát­tad már õket! Ti­pi­kus, ahogy ki­néz­nek.
– Azt hi­szem, sej­tem.
– Az egyik ala­cso­nyabb, a má­sik meg olyan ma­gas, bar­na ha­jú.
– Igen.
– Un­do­rí­tó­ak. Fel­for­dul tõ­lük a gyom­rom.
– Meg­ér­tem, Ma­ri­ka, meg­ér­tem. És ez a zaj?
– Ki­bo­rí­tó. Min­den hé­ten ez a szar. És nem ér­de­kel, hogy pén­tek van, bas­­sza meg. Egy­szer le­het­ne egy csön­des pén­te­künk is, nem? Ez olyan nagy ké­rés?
– Nem, per­sze hogy nem. Mi le­szi­ge­tel­tük az aj­tót meg az ab­la­ko­kat is.
– Tény­leg?
– Per­sze, még ta­valy.
– És úgy jobb?
– Vic­celsz? Sok­kal! Az­óta in­kább az za­var, hogy nem hal­lok kint­rõl sem­mit. De per­sze ad­dig…
– Iszo­nya­tos. Én már alig bí­rom.
– Be­szél­tél ve­lük?
– Áh, ezek­kel nem le­het.
– Nem?
– Ki­zárt. Én nem be­szé­lek már ezek­kel.
– An­­nyi­ra…
– Un­do­ro­dom tõ­lük, ér­ted?
– Per­sze…
– Rá­adá­sul alud­ni se tu­dok. Nem elég ez a zaj, még vi­lá­gos is van. Ret­te­ne­tes.
– Az. Nem is ér­tem, hogy ez mi­cso­da. Mi­tõl van ez, te tu­dod?
– Ju­dit, te nem hall­gatsz hí­re­ket?
– Ál­lan­dó­an ezek a rossz dol­gok. Fárasztanak na­gyon. Ez meg­halt, az a fo­lyó ki­áradt, ki bír­ja ezt?
– Iga­zad van. Én ilyen­kor jól be­bu­gyo­lá­lom ma­gam, és iszom egy te­át. Az min­dig se­gít.
Hal­lot­ta, ahogy mo­zog­nak. Be­szél­tek to­vább, de már csak né­hány szót ér­tett. Sze­ren­csé­re a má­sik irány­ba in­dul­tak el a gan­gon. Várt még egy da­ra­big, az­tán ki­pil­lan­tott bal­ra. Az egyik as­­szony épp a kül­sõ rá­csot zár­ta be az aj­ta­ja elõtt. Pró­bált úgy ten­ni, mint­ha most lé­pett vol­na ki a la­kás­ból; még oda is in­tett a nõ­nek. Nem re­a­gált. Nem tud­ta el­dön­te­ni, hogy azért-e, mert nem lát­ta, vagy mert nem akar­ja lát­ni. Kat­tant a zár, hal­lot­ta, ahogy Ma­ri­ka ha­lad föl­fe­lé a lép­csõn, a szél zú­gá­sát és a fönt­rõl áram­ló üte­mes lük­te­tést.
Érez­te, hogy vi­zel­nie kell. A la­kás­ba se­hogy se tu­dott vol­na vis­­sza­jut­ni, ha­csak ki nem fe­szí­ti az aj­tót, vagy be nem tö­ri az üve­get, de er­re nem vál­lal­ko­zott. Föl­né­zett a leg­föl­sõ szint­re. Elõbb sár­ga, az­tán li­lás szí­nû fé­nyek ve­tül­tek az aj­tó­val szem­köz­ti fal­ra, s úgy vil­lódz­tak, hogy ös­­sze kel­lett szo­rí­ta­nia a sze­mét. Né­ha erõ­seb­ben hal­lot­ta a dü­bör­gést, az­tán hir­te­len le­csen­de­se­dett, és va­la­mi dal­lam szû­rõ­dött ki­fe­lé. Mi­u­tán meg­szûnt, nem tud­ta vis­­sza­idéz­ni a fe­jé­ben.
Kör­be­járt a gan­gon, hogy a hát­só lép­csõn men­jen föl. Be­tûr­te az in­gét, de rá­jött, hogy úgy ros­­szabb, s in­kább ki­húz­ta a nad­rág­já­ból. Gyû­röt­tebb­nek lát­ta, mint­ha csa­vart vol­na raj­ta egyet. Óva­to­san ha­ladt föl­fe­lé, mert a fo­kok alat­ti ár­nyé­kok mé­lyek vol­tak, mint egy-egy ve­rem nyí­lá­sa. Pró­bált úgy lép­ni, hogy csak a fé­nyes rész­hez ér­jen.
Fö­lért a har­ma­dik­ra. Erõ­sen fújt a szél. Ar­ra gon­dolt, hogy be­ko­pog Ma­ri­ká­hoz, aki­nél már égett a vil­lany, de iszo­nyo­dott az öt­let­tõl. Tud­ta, hogy új­ra vé­gig kel­le­ne hall­gat­nia a pár per­ce hal­lott szö­ve­get, meg más tör­té­ne­te­ket is, s eh­hez egy­ál­ta­lán nem volt ked­ve. „Bu­zik”, ju­tott eszé­be új­ra ez a szó, és ar­ra gon­dolt, hogy nem is tud­ja, mit je­lent. Az­tán ar­ra, hogy iga­zá­ból tud­ja, de nem ér­dek­li. Ugyan­ak­kor, ha nem mu­száj, nem akar ta­lál­koz­ni ve­lük, eb­ben is biz­tos volt. Ki­ráz­ta a hi­deg.
Vé­gig­gon­dol­ta, kik jö­het­nek még szó­ba. Eszé­be ju­tott a len­ti szom­széd, egy ná­la is öre­gebb fic­kó, de azon­nal tud­ta, hogy õ nem se­gít­het. A gang kor­lát­já­hoz állt. Vé­gig­fut­tat­ta sze­mét az aj­tó­kon; pró­bált ar­co­kat tár­sí­ta­ni hoz­zá­juk. Rá­döb­bent, hogy fo­gal­ma sincs, kik él­nek a fa­lak mö­gött. A szél még erõ­sebb lett. Egy­re job­ban szo­rí­tott a hó­lyag­ja. Gör­csöl­ni kez­dett az ágyé­ka, már a ha­sa is fájt. Úgy érez­te, a hi­deg át­jár­ja a tes­tét, és mind­járt behugyál. A kor­lát­nak tá­masz­ko­dott. Ne­ve­tést hal­lott fönt­rõl; ne­he­zen ka­pott le­ve­gõt. Egy be­szél­ge­tés hang­jai szû­rõd­tek le a ne­gye­dik­rõl, de a szél el­hord­ta a sza­va­kat, tõ­le mes­­sze, s hi­á­ba kon­cent­rált, a kor­lát és az ab­lak­üve­gek rez­gé­se sok­kal erõ­sebb volt. Hal­lot­ta a mo­raj­ló ze­nét; az egy­más után kö­vet­ke­zõ han­go­kat, ahogy tom­pán lük­tet­nek a ház bel­sõ te­ré­ben; né­hány ap­róbb nõi si­kol­tást, majd ahogy zá­ró­dik fönt az aj­tó.
Ági. Te­le­fon. Ez a két szó járt a fe­jé­ben. El kell ér­nie a lá­nyát, hogy vissza­jus­son a la­kás­ba; ez most a leg­fon­to­sabb, mert ha nem jut vis­­sza, an­nak sú­lyos kö­vet­kez­mé­nyei le­het­nek.
El­in­dult föl a ne­gye­dik­re. Köz­ben a re­pe­de­zett és ko­pott va­ko­la­tot néz­te a fa­lon, ahogy a fény já­té­ka mi­att kü­lön­fé­le ala­kok és min­ták raj­zo­lód­nak ki raj­ta. A lá­bát igye­ke­zett ugyan­úgy csak a fé­nyes ré­szek­hez il­lesz­te­ni. Ol­da­laz­va ha­ladt, gör­nyed­ten, mert szin­te el­vi­sel­he­tet­len volt már az ágyé­ka kö­rül a szo­rí­tás. Fog­ta a kor­lá­tot, úgy ment vé­gig a gan­gon. El­ha­ladt két be­já­rat és négy sö­tét ab­lak elõtt. Oda­ért az aj­tó­hoz. Ezek nem is han­gok, ha­nem va­la­mi dü­bör­gés, ju­tott eszé­be, s hogy nem akar be­men­ni. Ar­ra gon­dolt, hogy be­csön­get; meg­ké­ri õket, hogy ad­ja­nak egy te­le­font – egy mo­bilt, vagy mit –, csak hadd hív­ja föl a lá­nyát.
Bent el­né­mult a ze­ne. Szo­kat­lan hi­ány­ér­ze­te tá­madt. Nem tud­ta, be­csön­get­het-e, vagy sem. Állt egy da­ra­big, ös­­sze­szo­rí­tott lá­bak­kal, majd szép fo­ko­za­to­san kö­ze­lebb ha­jolt az aj­tó­hoz. Ne­ki­tá­masz­ko­dott ol­dalt a fal­nak, és úgy en­ged­te kö­ze­lebb ma­gát, míg a fü­le már a bar­na, hû­vös fa bo­rí­tás­hoz ért. Nem hal­lott sem­mit.
Hir­te­len ki­nyílt az aj­tó. Gyor­san ki­húz­ta ma­gát, a bal ke­zé­vel va­kar­ni kezd­te a tar­kó­ját, és kö­hin­tett is né­há­nyat, mint­ha et­tõl ke­vés­bé len­ne egy­ér­tel­mû, hogy hall­ga­tó­zott. Bent köz­ben új­ra­in­dult a dü­bör­gés, s most már azt is hal­lot­ta, hogy az üte­mes lük­te­tés mel­lett egy kön­­nyed dal­lam raj­zo­ló­dik ki, amit az aj­tón át csak na­gyon tö­re­dé­ke­sen hal­lott ko­ráb­ban. Egy fi­a­tal lány állt az aj­tó­ban, kér­dõ te­kin­tet­tel né­zett. Fe­ke­te, ös­­sze­bor­zolt ha­já­ban kü­lön­fé­le szí­nes csí­kok vil­log­tak. A szem­öl­dö­ke vas­ta­gon ki volt húz­va. A mel­le­i­nek szin­te a fe­le ki­lát­szott a föl­sõ­je alól, és ahogy rá­né­zett, ar­ra gon­dolt, hogy arány­ta­la­nul na­gyok a tes­té­hez ké­pest, s hogy elég ne­héz le­het eze­ket egész nap tar­ta­ni. Nem mert meg­szó­lal­ni, mert a lány szú­rós sze­mek­kel né­zett.
– Mi ké­ne, pa­pa? – kér­dez­te a lány. A hang­ja fi­nom volt, sok­kal vé­ko­nyabb, mint ami­re szá­mí­tott. „Pa­pa”, is­mé­tel­te meg ma­gá­ban ezt a szót. Hir­te­len nem tud­ta; bán­tó-e rá néz­ve, vagy sem. Ági ju­tott eszé­be. Hogy va­ló­já­ban tény­leg pa­pa, még ak­kor is, ha ez most in­kább a ko­rá­nak szól, mint­sem an­nak, hogy van-e gye­re­ke, vagy nincs.
– End­re va­gyok… Ott, lent, a má­so­di­kon la­kom… és… – kezd­te el a vá­laszt szag­ga­tot­tan. Le is mu­ta­tott a gang­ról, hogy iga­zol­ja, nem va­la­mi idi­ó­ta, aki­re rá kell csap­ni az aj­tót.
– Aha, szu­per. És kit ke­res?
Pró­bál­ta fel­idéz­ni ma­gá­ban a fér­fi ne­vét, de nem ment. Új­ra érez­te a szo­rí­tást az ágyé­ka kö­rül. Nem tud­ta el­dön­te­ni, mi­lyen ar­cot vág a lány, csak hogy szú­rós sze­mek­kel fi­gye­li. Már épp foly­tat­ta vol­na a dol­got, hogy el­ma­gya­ráz­za, mi­rõl van szó, ami­kor az aj­tó­ban fel­tûnt a ma­gas fér­fi.
– Krisz­ti, az úr az egyik szom­széd a má­so­dik­ról. Mi­ért nem hí­vod be?
– Jól van na, nem tud­tam, ki­cso­da – mond­ta a lány. – Amúgy egész cu­ki – tet­te még hoz­zá, s köz­ben már mind­ket­ten õt néz­ték. „Cu­ki”, is­mé­tel­te meg ezt a szót ma­gá­ban, de fo­gal­ma sem volt, mit je­lent. Érez­te, hogy iz­zad­ság­csep­pek in­dul­nak el a há­tán. Ész­re­vet­te, hogy még min­dig a fal­nak tá­masz­kod­va áll. Gyor­san el­vet­te a ke­zét, de így meg el­vesz­tet­te az egyen­sú­lyát. Ar­rébb kel­lett lép­jen, hogy új­ra tá­maszt ta­lál­jon.
– Min­den oké? – kér­dez­te a fér­fi. Kö­ze­lebb lé­pett, s olyan moz­du­la­tot tett, mint­ha meg akar­ná tar­ta­ni, de vé­gül is nem ért hoz­zá. – Jól tet­te, hogy föl­jött! Jöj­jön be – mond­ta még. A lány köz­ben fel­hú­zott szem­öl­dök­kel vé­gig­né­zett raj­ta, el­mo­so­lyo­dott, majd meg­for­dult, és el­tûnt a bel­sõ tér­ben.
– Én csak a…
– Ne sza­bad­koz­zon már, jöj­jön be, igyon egy italt! Sze­rin­tem jót fog ten­ni – mond­ta a fér­fi. „Jót fog ten­ni”, ezt is meg­is­mé­tel­te ma­gá­ban, és ar­ra gon­dolt, hogy biz­tos po­csé­kul néz ki. Va­la­mi zajt hal­lott a há­ta mö­gött. El­for­dí­tot­ta a fe­jét, egy ki­csit hát­rébb lé­pett. Lej­jebb nyi­kor­dult egy rács, va­la­ki ki­lé­pett a gang­ra.
Ma­ri­ka volt az. Föl­fe­lé né­zett, pont rá, és hal­lot­ta, hogy a ne­vét mond­ja, „End­re, End­re!”. Köz­ben az járt a fe­jé­ben, va­jon mi­re gon­dol­hat most a nõ, s érez­te, hogy egy­re job­ban iz­zad. Állt még egy da­ra­big, majd egy nagy lé­pés­sel át­lép­te a kü­szö­böt, és az aj­tó be­zá­rult mö­göt­te.
– Mind­járt vis­­sza­jö­vök. Csak érez­ze ott­hon ma­gát – mond­ta a fér­fi. Meg akar­ta kér­dez­ni, mer­re ta­lál­ja a mel­lék­he­lyi­sé­get, de a fél­ho­mály­ban már nem lát­ta se­hol. A vil­lo­gó fé­nyek za­var­ták, úgy­hogy gyor­san le­huny­ta a sze­mét. A ház kü­lön­bö­zõ rész­le­te­it lát­ta fe­hér kon­túr­ral, fé­nye­sen. Úgy érez­te, egy víz­zel te­li me­den­cé­ben le­beg lélegzet-visszatartva. Föl­nyi­tot­ta a sze­mét. Pár má­sod­per­cen­ként vil­lant va­la­mi, hol sár­gán, hol pe­dig li­lán. Le­kö­töt­te egy da­ra­big, az­tán meg­szûnt a vil­lo­gás, s las­san kez­dett hoz­zá­szok­ni a ben­ti kö­rül­mé­nyek­hez. Nem is volt sö­tét, rá­jött. A kin­ti fény volt va­kí­tó­an erõs.
Ha­tal­mas tér nyílt meg elõt­te. Nem la­kás­ra ha­son­lí­tott, in­kább rak­tár­he­lyi­ség­nek tûnt, mint­ha min­den szo­bát egy­be­nyi­tot­tak vol­na. Az egyik ré­szé­ben kony­ha­bú­to­ro­kat lá­tott, ar­rébb né­hány ala­kot, akik áll­tak, vagy egy hos­­szú pult­nál ül­tek és it­tak. Né­hány szó­fosz­lány ütöt­te meg a fü­lét. Egy fi­a­tal srác és egy lány a pult­nál csó­ko­ló­zott. Olyan in­ten­zí­ven taperol­ták egy­mást, hogy in­kább el­for­dí­tot­ta a fe­jét. Dü­bör­gött a ze­ne, ami szá­má­ra nem is ze­ne volt, csak va­la­mi zaj, ahogy ar­ra ko­ráb­ban gon­dolt. A lány, aki aj­tót nyi­tott, egye­dül tán­colt a tér kö­ze­pén. Las­san el­ha­ladt mel­let­te, fi­nom il­la­tot ér­zett. Fi­gyel­te, ahogy ide-oda mo­zog.
A ha­tal­mas bel­sõ tér hát­só ré­szé­ben so­kan vol­tak még. Pá­ran el­in­dul­tak fe­lé. Meg­tor­pant, mert úgy lát­ta, nagy se­bes­ség­gel jön­nek. Re­meg­ni kez­dett a lá­ba, a tér ös­­szébb hú­zó­dott. Új­ra érez­te a szo­rí­tást az ágyé­ka kö­rül. Azt hit­te, ös­­sze­üt­kö­zik ve­lük, de az­tán megint meg­nõtt a tér, és már el is ha­lad­tak mel­let­te. Köz­ben ne­vet­tek, ta­lán kö­szön­tek is, de nem ér­tet­te, mert csak ar­ra tu­dott kon­cent­rál­ni, hogy áll­va ma­rad­jon. Há­tul­ról fel­vil­lant a fe­hér fény, majd új­ra a fél­ho­mály vet­te kö­rül. A lány mel­lett állt. Fi­gyel­te, ahogy mo­zog. Nem ér­tet­te, ho­gyan va­rá­zso­lód­ha­tott el en­­nyi­re, mi­kor egye­dül tán­col. Vi­zel­nie kell, er­re gon­dolt. És hogy már nem bír­ja. Meg­ro­gyott a tér­de. Pró­bál­ta meg­ta­lál­ni a sze­mé­vel a fér­fit, az egyet­len em­bert, aki­vel leg­alább be­szélt, de nem lát­ta se­hol. Zi­hált a mell­ka­sa. Nem tud­ta, mit ke­res itt. A köny­ve­ket meg a sá­ros pad­lót lát­ta ma­ga elõtt, a szõ­rös mell­ka­sát, a gyû­rött in­get, a nõ ar­cát, ahogy ér­tet­le­nül néz rá, a kor­lá­tot és a fal re­pe­dé­se­it, majd Évát a föl­dön moz­du­lat­la­nul.
Egy­szer csak meg­for­dult a lány, s anél­kül, hogy ki­nyit­ná a sze­mét, át­ka­rol­ta a nya­kát. Pu­ha volt a bõ­re. A fi­nom il­la­ta el­kez­dett be­szi­vá­rog­ni az or­rán; vé­gig­jár­ta a bel­sõ já­ra­to­kat, iz­gat­ni kezd­te a tor­kát, s úgy érez­te, mind­járt láng­ra lob­ban a fe­je. Megint iz­zadt, lük­te­tett a szí­ve. Hát­rébb lé­pett. Azt hit­te, va­la­mi té­ve­dés­rõl van szó, de a lány erõ­sen ka­rol­ta, mi­köz­ben már moz­gott to­vább, így ne­ki is lép­nie kel­lett ve­le, kö­vet­ve a ze­ne üte­mét. Nem tud­ta, ho­gyan ér­jen hoz­zá. Egy da­ra­big csak ló­gat­ta a kar­ja­it, de úgy meg alig bírt mo­zog­ni. Vé­gül ki­ta­pin­tot­ta a lány csí­põ­jét, és rá­he­lyez­te az egyik ke­zét. Pár­szor rá­lé­pett a lá­bá­ra. Ös­­sze­szo­rí­tot­ta a sze­mét, s ar­ra gon­dolt, hogy a lány mind­járt el­lö­ki ma­gá­tól, de az­tán csak mo­zog­tak to­vább. Hir­te­len kö­ze­lebb húz­ta. A mel­lei a mell­ka­sá­hoz ér­tek; pu­hák vol­tak, még­is fe­sze­sek, mint a fris­sen mo­sott pap­lan. Szo­rí­tott a hó­lyag­ja. Mi­u­tán a tes­tük egy­más­hoz ért né­hány­szor, eny­he me­re­ve­dé­se lett. El-el­húz­ta ma­gát. Pró­bált úgy mo­zog­ni, hogy alul ne ér­jen hoz­zá.
– Mi a baj? – kér­dez­te a lány.
– Sem­mi, csak…
– Nem jó? – súg­ta a fü­lé­be.
– De, igen.
– Ak­kor?
– Hát… szó­val, pi­sil­nem kell – mond­ta, s már érez­te, hogy iz­zik a fe­je a szé­gyen­tõl, és az is eszé­be ju­tott, hogy ta­lán mond­ha­tott vol­na va­la­mi mást is. A lány ne­vet­ni kez­dett. Le­ol­dot­ta a nya­ká­ról a ke­zét.
– Ak­kor men­jen – mond­ta, s köz­ben to­vább ne­ve­tett. End­re hát­rébb lé­pett, az ar­cán va­la­mi mo­soly­fé­le lát­szott, de ez in­kább an­nak a je­le volt, hogy már majd ös­­sze­ros­kad a csí­põ és szo­rí­tó ér­zés­tõl. Kör­be­né­zett. Tett né­hány lé­pést, de rá­jött, hogy fo­gal­ma sincs, mer­re kel­le­ne men­nie a ha­tal­mas tér­ben. A jobb ol­da­lon ugyan lá­tott né­hány aj­tót, de nem tud­ta, me­lyi­ken ké­ne be­nyit­nia. Vis­­sza­né­zett a lány­ra, aki még min­dig õt néz­te. Egy­szer csak oda­lé­pett, meg­fog­ta a ke­zét, és az egyik aj­tó­hoz ve­zet­te. Lát­ta, hogy pá­ran õket fi­gye­lik. Moz­gott a szá­juk. Ar­ra gon­dolt, hogy ró­luk be­szél­nek. Egy szót sem ér­tett a han­gos ze­ne mi­att. Alig bírt már áll­va ma­rad­ni.
– Oda­bent pi­sil­het, An­dor. Az­tán jöj­jön, és igyon vég­re egy italt, hogy egy pi­cit le­en­ged­jen, oké? – mond­ta a lány. „End­re”, ju­tott eszé­be a ne­ve, de úgy érez­te, ez most nem is fon­tos.
– Oké – mond­ta hal­kan. Be­nyi­tott a he­lyi­ség­be. Be­csuk­ta ma­ga mö­gött az aj­tót. Bent tom­pán lük­te­tett a ze­ne, mint­ha egy bar­lang­ban len­ne. Ki­ta­po­gat­ta a vil­lany­kap­cso­lót a fa­lon. Le­tol­ta a nad­rág­ját, le­ült. Úgy érez­te, így job­ban el tud la­zul­ni, s hogy lesz ide­je át­gon­dol­ni, mit te­gyen. A lük­te­tés mel­lett hal­lot­ta a csor­gást, köz­ben hû­vös bor­zon­gás jár­ta át a comb­ját, majd a há­tán vo­nult vé­gig. A fe­szí­tõ ér­zés le­apadt az ágyé­ka kö­rül. Ap­ró iz­zad­ság­csep­pek je­len­tek meg a hom­lo­kán, és jól­esõ fá­zás jár­ta át a tes­tét. Ar­ra gon­dolt, hogy te­le­fo­nál­nia kell. Ági ju­tott eszé­be. A ma­gas hom­lo­ka és a vi­lá­gos­zöld sze­me, amit az any­já­tól örö­költ.
Meg­mos­ta az ar­cát a csap­nál. A ke­zét a nad­rág­já­ba tö­röl­te. Le­nyom­ta a ki­lin­cset, és ki­lé­pett a fél­ho­mály­ba. A lány to­vább­ra is a tér kö­ze­pén tán­colt. Lát­ta, hogy a fér­fi, aki been­ged­te, in­te­get ne­ki a pult­nál, hogy men­jen oda. Át­vá­gott a te­rem sö­tét ré­szén, köz­ben kü­lön­fé­le, hol édes­kés, hol ke­ser­nyé­sebb il­la­to­kat érezett. Hár­man ül­tek a pult­nál. A fér­fin kí­vül egy vö­rös ha­jú, vé­kony lány, aki­nek olyan vé­kony volt a bõ­re, mint a per­ga­men, s egy fi­a­tal srác, aki­nek piercingek dí­szí­tet­ték a fe­jét, és te­to­vá­lá­sok lát­szot­tak az in­ge alatt a kar­ján. A fér­fi rá­mo­soly­gott. Ki­hú­zott egy bár­szé­ket; mu­tat­ta, hogy ül­jön le. End­re fi­gyel­te, ahogy italt tölt az egyik fe­les po­hár­ba, és mel­lé­rak egy ge­rezd cit­ro­mot. A lány és a srác köz­ben fo­lya­ma­to­san be­szélt. Úgy tûnt ne­ki, ész­re sem vet­ték, hogy õ is a pult­nál van.
– Krisz, kur­vá­ra nem ér­tem, hogy mond­hatsz ilyet…
– Mi­ért? Azért, mert nem lá­tom ér­tel­mét an­nak, ami­rõl be­szélsz?
– Nem, bazdmeg, azt nem ér­tem, hogy mi­ért fáj ne­ked az, hogy más­ban hi­szek, mint te…
– Nem fáj, csak nem lá­tom ér­tel­mét.
– De pont az a lé­nyeg, hogy nem az ér­tel­mét kell ke­res­ni, nem fo­god fel?
– Most ezt ko­mo­lyan be aka­rod ad­ni ne­kem, hogy an­nak, hogy ez a szar lát­szik az égen, van bár­mi­lyen ha­tá­sa ránk?
– Mi­ért ne le­het­ne?
– Ne gye­re már ez­zel a spi­ri­tu­á­lis masz­lag­gal, kö­nyör­göm.
– Te tök hü­lye vagy! Nem be­szé­lek ve­led to­vább – mond­ta a lány, majd föl­állt a bár­szék­rõl, de nem ment ar­rébb. End­re fi­gyel­te, ahogy a lány meg­fog­ja az elõt­te lé­võ, már ki­rá­gott cit­rom­sze­le­tet, és be­le­márt­ja a po­ha­rá­ba, ami­nek az al­ján ugyan­az az ezüst­szí­nû lötty csil­lo­gott.
– Srá­cok, be­mu­ta­tom End­rét. Itt la­kik a ház­ban – mond­ta a fér­fi.
– Helló, End­re! Klassz az in­ge. Én Krisz va­gyok, az meg ott Ré­ka, a kis dur­cás – mond­ta a srác, s köz­ben az al­kar­ját va­kar­ta, amin egy fe­hér sze­mû, csuk­lyás alak raj­zo­ló­dott ki. Pi­ros volt kö­rü­löt­te a bõr.
– Fogd már be – mond­ta a lány.
– Most mi a ba­jod? Már az is baj, hogy üd­vöz­löm a ven­dé­get?
– Nem, az a baj, hogy egy segg­fej vagy.
– Aha, hát, ez van. Szó­val, mi a hely­zet, End­re? – kér­de­zett új­ra.
Ar­ra gon­dolt, hogy meg­mond­ja, ho­gyan ke­rült ide.
– A ba­rát­juk hí­vott, hogy jöj­jek föl – fe­lel­te, és köz­ben a fér­fi­re né­zett, aki bó­lin­tott né­há­nyat. – És hát…
– Igen?
– Szó­val… ki­zár­tam ma­gam a la­kás­ból.
– Ko­mo­lyan?
– Igen – mond­ta le­sü­tött szem­mel.
– Na, tes­sék, egy õszin­te em­ber! Most ko­mo­lyan; azért jött el­sõ­sor­ban, mert Kris­tóf hív­ta, vagy mert ki­zár­ta ma­gát?
– Hát…
– Mond­ja meg nyu­god­tan. Hig­­gye el, nem fog meg­ha­ra­gud­ni – szólt a srác, az­tán mo­so­lyog­va Kris­tóf­ra né­zett, aki köz­ben töl­tött a töb­bi­ek po­ha­rá­ba is az ital­ból.
– Azt hi­szem, el­sõ­sor­ban azért, mert ki­zár­tam ma­gam.
– Jó vá­lasz! – mond­ta még a srác. End­re nem iga­zán ér­tet­te, mi­tõl jó a vá­la­sza, de nem ma­radt több ide­je gon­dol­kod­ni ezen, mert a srác föl­emel­te a po­ha­rát.
– Igyunk End­ré­re, aki ta­lán se­gít el­dön­te­ni ezt a vi­tát – mond­ta, majd le­húz­ta az italt. End­re fi­gyel­te, hogy úgy szo­po­gat­ja a cit­ro­mot, mint­ha egy nõi mell len­ne, amit föl kell iz­gat­ni.
– Mi­fé­le vi­tát?
– Na­gyon jó! Örü­lök, hogy ilyen ér­dek­lõ­dõ, End­re – foly­tat­ta, s köz­ben fi­no­man ol­dal­ba bök­te a lányt, aki az asz­tal lap­ját fi­gyel­te.
– Bazdmeg, Krisz, mi­ért van az, hogy ne­ked min­dig en­gem kell cse­sze­get­ni? Hm?
– Ér­de­kel End­re vé­le­mé­nye, vagy sem?
– Az övé eset­leg, de a ti­éd egy­ál­ta­lán nem – mond­ta, mi­köz­ben föl­emel­te a fe­jét, és elõbb End­re fe­lé kül­dött egy mo­solyt, majd a srác ar­cá­ba vi­gyor­gott.
– Az enyé­met már amúgy is tu­dod – mond­ta Krisz a lány­nak, majd visz­­sza­for­dult End­re fe­lé. – End­re, azért is örü­lök, hogy itt van, mert ma­ga, ugye, egyi­kün­ket sem is­me­ri – mond­ta, õ meg bó­lin­tott. – És az alap­prob­lé­mánk, hogy Ré­ka sze­rint en­nek a je­len­ség­nek ko­moly ha­tá­sa van ránk. Sze­rin­tem pe­dig, azon kí­vül, hogy er­rõl be­szé­lünk, lé­nye­gi­leg sem­mi­lyen.
– Mi­fé­le je­len­ség­nek? – kér­de­zett vis­­sza.
– End­re, ma­ga még az elég­sé­ges­nél is ke­ve­seb­bet tud. Nem jár ki a la­kás­ból? – kér­dez­te Krisz, s köz­ben ne­ve­tett, ne­ki meg hir­te­len ös­­sze­szo­rult a mell­ka­sa. Eszé­be ju­tot­tak a szét­hányt köny­vek, a le­om­lott va­ko­lat, a sá­ros pad­ló és azok a sza­gok, ami­ket most kép­te­len volt fel­idéz­ni, de va­la­hogy még­is em­lé­ke­zett rá­juk. Kris­tóf mu­tat­ta a srác­nak, hogy ezt ne na­gyon erõl­tes­se, és igye­ke­zett el­te­rel­ni a té­mát.
– End­re, ivott már tequilát?
A vö­rös ha­jú lány olyan moz­du­la­tot tett, mint­ha je­lez­ni akar­ná ne­ki, hogy el­fe­lej­tet­te meg­in­ni a italt.
– Õszin­tén szól­va, nem tu­dom, it­tam-e már – vá­la­szolt. A szá­já­hoz tar­tot­ta a po­ha­rat. Érez­te az al­ko­hol erõs, csí­põs sza­gát. Nagy le­ve­gõt vett, az­tán be­dön­töt­te az italt. Bi­zser­gett a szá­já­ban, a tor­ká­ban, majd a tü­de­je kör­nyé­kén ér­zett lük­te­tõ és ége­tõ ér­zést. Né­hány má­sod­per­cig nem ka­pott le­ve­gõt.
– End­re, el­fe­lej­tet­te a cit­ro­mot – szólt Krisz.
A szá­já­ba vet­te a ge­rez­det. Mar­ta az aj­kát, még­is, fi­nom­nak érez­te. Ar­ra gon­dolt, mi­köz­ben szo­po­gat­ta, hogy szí­ve­sen in­na még egy po­hár­ká­val, de nem mert szól­ni, csak re­mény­ke­dett, hogy egy kör majd még be­le­fér. Kel­le­mes zson­gás jár­ta át a há­tát, és a fe­je is va­la­hogy tisz­tább lett. Eszé­be ju­tott Ági és a te­le­fon. Kör­be­for­gat­ta a fe­jét, de most még in­kább úgy érez­te; olyan ha­tal­mas a kö­rü­löt­te lé­võ tér, hogy sem­mit sem ta­lál­na meg.
– Te­le­fo­nál­nom ké­ne – mond­ta vi­szony­lag hal­kan.
– Mit mon­dott, End­re? – kér­dez­te a srác, aki köz­ben a ke­zé­be vet­te az üve­get, és új­ra töl­tött a po­ha­rak­ba.
– Azt, hogy te­le­fo­nál­nom ké­ne. Van itt va­la­hol egy te­le­fon?
– Le­het, hogy nem hi­szi el, End­re, de te­le va­gyunk te­le­fo­nok­kal. Le­fo­ga­dom, hogy min­den­ki­nél van. Ma­gát ki­vé­ve, per­sze. Ha va­la­mi­re, er­re mer­nék fo­gad­ni.
– Igen?
– Igen. Min­den­ki­nél van.
– Ak­kor… hasz­nál­hat­nám az egyi­ket?
– Per­sze, hasz­nál­ja az enyé­met – mond­ta a srác, majd ki­vet­te a ké­szü­lé­ket a zse­bé­bõl, és oda­csúsz­tat­ta End­re elé az asz­ta­lon. Fo­gal­ma sem volt, ho­gyan kell hasz­nál­ni.
– Csak húz­za vé­gig a ke­zét a ki­jel­zõn – foly­tat­ta Krisz, s köz­ben az õ po­ha­rá­ba is töl­tött. End­re meg­fog­ta a vé­kony te­le­font, és a mu­ta­tó­uj­já­val rá­bö­kött a ki­jel­zõ­re, de sem­mi sem tör­tént.
– Húz­za el az uj­ját, mint­ha le akar­ná tö­röl­ni – mond­ta Kris­tóf. Rá­he­lyez­te az uj­ját a mo­bil­ra, és el­húz­ta egy ha­tá­ro­zott moz­du­lat­tal. Fel­vil­lant a ki­jel­zõ, amin kü­lön­fé­le szí­nes dol­go­kat lá­tott. Fo­gal­ma sem volt, mik azok.
– Tud­ja a szá­mot, End­re? – kér­dez­te a srác. Pró­bál­ta fel­idéz­ni ma­gá­ban. Em­lé­ke­zett, hogy a nullahat után har­min­cas, s utá­na egy ki­len­ces, he­tes, hár­mas. To­vább azon­ban nem ment. Mint­ha egy né­gyes kö­vet­kez­ne, vagy megint he­tes. Nem tud­ta. Kris­tóf köz­ben oda­nyúlt a te­le­fon­hoz. End­re lát­ta, ahogy meg­nyom­ja az egyik szí­nes, zöld ikont, és meg­je­len­nek a szá­mok a ki­jel­zõn. Fel­vil­lant egy fe­hér sáv, s a kö­ze­pén va­la­mi olyat lá­tott, hogy „Nem ér­he­tõ el há­ló­zat”.
– Va­la­mi baj van – mond­ta End­re. Kris­tóf oda­ha­jolt, meg­fog­ta a mo­bilt.
– Nincs há­ló­zat.
– Fu­ra – mond­ta a srác. – Mi van, le vagy­tok ár­nyé­kol­va?
– Na tes­sék… – szólt a vö­rös ha­jú lány.
– Mi­cso­da bi­zo­nyí­ték… – mond­ta Krisz.
– Az – vág­ta rá a lány, majd le­húz­ta az italt, s úgy for­gat­ta a fe­jét, mint­ha el akar­ná la­zí­ta­ni a nyak­iz­ma­it.
– Nem, csak a szol­gál­ta­tód egy szar. Ne­kem tu­ti van tér­erõm. Na, egész­sé­ge­tek­re – mond­ta Kris­tóf, le­húz­ta a tequilát, és rá­ha­ra­pott egy vas­ta­gabb cit­rom­sze­let­re; a le­ve pedig le­csor­gott az ál­lán.
Né­há­nyan köz­ben jöt­tek le­fe­lé a lép­csõn. End­re hal­lot­ta, hogy nagy­ban be­szél­nek va­la­mi­rõl, de a ze­ne mi­att nem ér­tett be­lõ­le gya­kor­la­ti­lag sem­mit. Az egyik srác oda­lé­pett Kris­tóf mel­lé, rá­né­zett, két uj­já­val le­tö­röl­te az ál­lát, majd le­nyal­ta a ned­vet az uj­ja­i­ról.
– Tequilát isz­tok, és nem is szólsz?
– Iga­zad van, ne ha­ra­gudj! De an­­nyi­ra el vol­ta­tok fog­lal­va ott fönt…
– Csak vic­cel­tem, sem­mi baj. Majd iszom most, oké?
– Oké – mond­ta Kris­tóf, és szá­jon csó­kol­ta a má­sik fér­fit. End­re ke­re­ke­dõ szem­mel fi­gyelt, majd le­haj­tot­ta a fe­jét, és az asz­tal lap­ját néz­te.
– End­re, ne bús­la­kod­jon. Vé­gül is Márk nem ma­gát csó­kol­ta szá­jon – mond­ta Krisz, az­tán ne­vet­ni kez­dett, és a töb­bi­ek is. Tud­ta, hogy ezek sze­rint fur­csa fe­jet vá­gott a csók lát­tán. Érez­te, ahogy a vér el­ön­ti a fe­jét. Ar­ra gon­dolt, hogy egy­re vö­rö­sebb lesz az ar­ca. Bab­rál­ni kez­dett a po­ha­rá­val, majd rá­jött, hogy te­le van, úgy­hogy meg­fog­ta, föl akar­ta emel­ni, hogy ki­igya be­lõ­le az italt, de ki­csú­szott a ke­zé­bõl, és a fél­de­ci­nyi tequila már kis tó­csa­ként le­be­gett a pul­ton.
– Basszameg – mond­ta hir­te­len, és a kö­rü­löt­te lé­võk új­ra ne­vet­tek. Ku­ta­kod­ni kez­dett a zse­bé­ben, hát­ha el tud­ja tün­tet­ni a pult­ról, de mi­re föl­emel­te a fe­jét, a lány, aki­vel ko­ráb­ban tán­colt, már tö­röl­ge­tett. Né­ha rá­né­zett, õ pe­dig za­var­ba jött. Megint a tar­kó­ját va­kar­ta.
A töb­bi­ek még min­dig ne­vet­tek, de úgy érez­te, most már ta­lán va­la­mi má­son. Kris­tóf rá­né­zett, bic­cen­tett a fe­jé­vel, és új­ra töl­tött a po­ha­rak­ba. Las­san el­múlt a szív­do­bo­gá­sa, és ar­ra gon­dolt, hogy mi­lyen kel­le­me­sen mar­ja majd a szá­ját a cit­rom, ha rá­ha­rap.
– Márk, be­mu­ta­tom End­rét. Õ az egyet­len a szom­szé­dok kö­zül, aki meg­tisz­telt min­ket – mond­ta Kris­tóf mo­so­lyog­va, és End­re úgy hal­lot­ta, hogy az „egyet­len”-t mint­ha jól meg­nyom­ta vol­na.
– Helló, örü­lök, hogy el­jött – mond­ta Márk, és nyúj­tot­ta a ke­zét. End­re is nyúj­tot­ta az övét, s ami­kor ös­­sze­ért a te­nye­rük, érez­te, hogy tisz­ta tequila a ke­ze.
– Jó es­tét – mond­ta olyan hal­kan, hogy érez­te, ezt sen­ki se hall­ja, az­tán ar­ra gon­dolt, hogy ta­lán egy „helló” meg­fe­le­lõbb lett vol­na.
– Krisz, ki­ten­néd a te­le­fo­nod az asz­tal­ra? – kér­dez­te köz­ben a vö­rös ha­jú lány kis­sé gu­nyo­ro­san, és a sa­ját­ját ki­tet­te a po­ha­rak kö­zé.
– Bi­zo­nyí­ték­ra vágysz, drá­ga?
– Csak hogy a hü­lye vi­gyo­rod el­tûn­jön.
– Az ez­zel nincs ös­­sze­füg­gés­ben, de mind­egy.
– Majd meg­lát­juk – mond­ta Ré­ka, az­tán a töb­bi­ek fe­lé for­dult. – Srá­cok, meg­ten­né­tek, hogy ki­pa­kol­já­tok a mobilokat az asz­tal­ra?
– Mi­nek? – kér­dez­te Krisz­ti.
– Ré­ka el fog­ja tün­tet­ni õket, azért.
– Fogd már be!
– Bocs, min­ket fog el­tün­tet­ni, a mobilok pe­dig itt ma­rad­nak az utó­kor­nak. Vé­gül is, a fél éle­tünk le­kö­vet­he­tõ be­lõ­le – mond­ta Krisz, és rö­hö­gött.
– Ja, a ti­éd biz­tos.
Min­den­ki ki­tet­te a mo­bil­ját, Ré­ka vé­gig­nyom­kod­ta az összeset, és köz­ben bó­lo­ga­tott, mert egyik­kel se ta­lált há­ló­za­tot.
– Nos?
– Mit nos?
– Elé­ge­dett vagy?
– Ez nem er­rõl szól, Krisz.
– Hát mi­rõl?
– Van­nak dol­gok, ami­ket nem le­het meg­ma­gya­ráz­ni, ér­ted?
– Ér­tem. Te még­is pró­bá­lod meg­ma­gya­ráz­ni õket.
– El­me­sé­led, hogy mit pró­bál­tam meg­ma­gya­ráz­ni?
– Hogy an­nak, ami tör­tént, ha­tá­sa van a Föld­re.
– En­­nyit mond­tam, igen. Nem pró­bál­tam meg­ma­gya­ráz­ni sem­mit.
– Na jó, fi­gyelj. Ak­kor most én kér­de­zek va­la­mit.
– Ed­dig is te kér­dez­tél.
– Mar­ha vic­ces. Me­lyik csil­lag ez?
– Már hogy…
– Igen, ez a fé­nyes. Ami most vi­lá­gít. Hogy hív­ják?
– Betelgeuse.
– Mi­cso­da?
– Betelgeuse.
– Oké. Mek­ko­ra ez a szar?
– Krisz, ak­ko­ra ta­hó vagy…
– Most nem ez a lé­nyeg, vá­la­szolj.
– Ba­ro­mi nagy. Ká­bé ezer­szer ak­ko­ra, mint a Nap.
– Ko­mo­lyan?
– Nem, csak szó­ra­ko­zom…
– És ezt hon­nan tu­dod?
– Mond­juk, hogy ol­vas­tam?
– Aha, oké. Az tény­leg nagy. És ez va­la­mi csil­lag­kép­nek is a ré­sze?
– Volt. Az Ori­on­nak.
– Te­hát most már nem a ré­sze.
– De, csak nem úgy, ahogy ed­dig. Mi­re gon­dolsz?
– Ar­ra, hogy van­nak a csil­lag­ké­pek…
– Igen?
– Nem kö­te­ked­ni aka­rok, es­kü­szöm.
– Ne fá­rassz, mond­jad!
– Szó­val. Mind­egyik áll egy bi­zo­nyos szá­mú csil­lag­ból, ugye?
– Aha.
– De az­tán az egyik csil­lag fel­rob­ban, ér­ted?
– Mi­re gon­dolsz?
– Hát bas­­szus, az már nem az a csil­lag­kép!
– Nem… Tény­leg nem.
– De ak­kor mi lesz?
– Hogy­hogy mi lesz?
– Hát az ilyes­mik­kel, hogy a Nap az Ik­rek­ben, meg a Hold a… nem tu­dom, mi­ben…
End­re fél fül­lel hall­gat­ta a be­szél­ge­tést, de kép­te­len volt fi­gyel­ni. A töb­bi­ek is be­szél­tek va­la­mi­rõl, azt sem ér­tet­te. Lát­ta, hogy föl­eme­lik a po­ha­ru­kat, a cit­ro­mot, köz­ben mo­zog a szá­juk, s új­ra ér­zé­kel­te a vil­lo­gó fényt, ami­rõl az­óta sem tud­ta, hon­nan ér­ke­zik. Meg­emel­te a po­ha­rát. Össze­szo­rí­tott sze­mek­kel le­en­ged­te a tor­kán az erõs italt. El­vett egy ne­gyed cit­ro­mot az asz­tal­ról, rá­ha­ra­pott. A sa­vany­kás nedv csor­gott le az ál­lán és a nya­kán. Él­vez­te, ahogy mar­ja a szá­ját, s hogy bi­zser­ge­tõ me­leg­ség jár­ja át a mell­ka­sát és a fe­jét. Megint úgy érez­te, le­beg. Ked­ve lett vol­na meg­már­tóz­ni va­la­mi víz­ben, egy tó­ban akár, és megint Éva ju­tott eszé­be, az út, amit ter­vez­tek, és szo­rult ös­­sze a mell­ka­sa egy­re job­ban.
Va­la­ki meg­ko­cog­tat­ta a vál­lát. Föl­nyi­tot­ta a sze­mét. A fe­ke­te ha­jú lányt lát­ta ma­ga elõtt. Egé­szen kö­zel ha­jolt hoz­zá.
– El­aludt, End­re?
– Nem. Va­gyis, azt hi­szem, nem – mond­ta.
– Föl­me­gyünk a te­rasz­ra, és meg­néz­zük ezt a va­kí­tó mi­cso­dát. Jön?
Meg­dör­zsöl­te a sze­me­it. Ásí­tott egyet, igye­ke­zett el­ha­rap­ni. Raj­tuk kí­vül nem volt már sen­ki a len­ti tér­ben. Le­szállt a bár­szék­rõl, meg­re­me­gett a lá­ba. Erõt­len­nek érez­te ma­gát, de nem fájt sem­mi­je. A lány kér­dõ te­kin­tet­tel fi­gyelt, õ meg csak an­­nyit mon­dott, hogy me­he­tünk.
Föl­men­tek a lép­csõn, át­ha­lad­tak egy nagy szo­bán, majd há­rom kis lép­csõn kel­lett még föl­men­nie, hogy meg­nyíl­jon elõt­te a te­rasz ha­tal­mas, si­ma fe­lü­le­te, ahon­nan a fél vá­ros lát­szott, amint a fe­hér, tom­pa fény­ben lük­tet. Mint a tej­föl, ez ju­tott eszé­be. De az­tán úgy gon­dol­ta, hogy an­­nyi­ra azért nem is sû­rû. A te­ra­szon az ala­ko­kat fe­ke­te fol­tok­nak lát­ta. A sze­me elé tar­tot­ta a ke­zét, míg va­la­men­­nyi­re hoz­zá nem szo­kott a bi­zarr su­gár­zás­hoz. So­kan vol­tak a te­ra­szon. Meg­le­põ­dött, hogy en­­nyi em­ber van együtt. Pá­ro­sá­val, vagy ki­sebb cso­por­tok­ban áll­tak; lát­ta, ahogy koc­cin­ta­nak, és föl­fe­lé mu­to­gat­nak, a fe­hér folt irá­nyá­ba, amit csak a sze­me sar­ká­ból lá­tott. Nem mert egy az egy­ben rá­néz­ni. Zson­gott a fe­je. Érez­te, hogy az al­ko­hol dol­go­zik ben­ne. Elõ­rébb hú­zó­dott; el­ha­ladt né­hány alak mel­lett, nem né­zett rá­juk. El akart jut­ni a kor­lá­tig, hogy le­néz­zen. A jobb ol­da­lon nagy, négy­zet ala­kú, kád­sze­rû for­mát lá­tott, ami­bõl vas­ta­gon emel­ke­dett föl­fe­lé a gõz. Pá­ran ül­tek ben­ne. Nem lát­ta tisz­tán az ar­cu­kat a föl­fe­lé áram­ló, ka­var­gó sá­vok kö­zött. Meg­csap­ta az or­rát a gõz fül­ledt sza­ga, s úgy érez­te; el akar me­rül­ni ben­ne. Ne­ki­üt­kö­zött va­la­ki­nek. Bo­csá­nat, mond­ta, és hal­lot­ta, hogy az is mond va­la­mit, de nem ér­tet­te, mit. Meg­re­me­gett a lá­ba. Sze­ren­csé­re ott volt már a kor­lát. Be­le­ka­pasz­ko­dott. Ház­te­tõ­ket lá­tott fe­ke­te an­ten­nák­kal, a vas­tag ké­mé­nyek pe­re­mét, tá­vo­labb a szür­kés­ké­ken vo­nu­ló fo­lyót, egy he­gyet, amin nagy szo­bor állt; vál­ta­koz­va sár­ga, pi­ros és zöld fé­nye­ket szûr­ten a fe­hér su­gár­zás­ban. Du­dá­lást is hal­lott. A kö­rü­löt­te ál­lók be­szé­dé­nek lom­ha ke­ve­ré­két. Ne­ve­tést. Nyo­mást ér­zett a tar­kó­ján, a vál­lán, és azt hit­te: vis­­sza­tér be­lé a szo­ron­gás. Az­tán rá­jött, hogy csak va­la­ki a vál­lá­ra tet­te a ke­zét. Föl­né­zett. Kris­tóf állt mel­let­te, s még né­há­nyan azok kö­zül, akik ott vol­tak lent a pult­nál. Lát­ta a te­to­vált srá­cot, ahogy jár a szá­ja; mel­let­te a vö­rös ha­jú lányt fur­csa gri­ma­szok­kal a fe­jén. Lát­ta a lányt, aki­nek meg­fog­ta a csí­põ­jét, ott volt hoz­zá kö­zel, és ez meg­nyug­tat­ta. Egy po­hár ke­rült a ke­zé­be, föl­emel­te, be­le­sza­golt, majd gon­dol­ko­dás nél­kül be­dön­töt­te a ben­ne lé­võ italt, s mi­re el­emel­te a szá­já­tól a po­ha­rat, már ott volt elõt­te a cit­rom. Va­la­ki fog­ta, tar­tot­ta, ne­ki csak rá kel­lett ha­rap­ni; lé­dús volt, szo­rí­tot­ta a szá­ját, mint­ha pré­sel­nék össze az aj­ka­it, az ínyét, mint­ha tü­zet rak­tak vol­na a nyel­vén. Ne­ve­tést hal­lott. Már nem za­var­ta. Mind­két ol­dal­ról be­lé­ka­rol­tak, míg õ a len­ti moz­gá­so­kat fi­gyel­te, az au­tók fé­nyé­nek hos­­szú sáv­ja­it, mint a fény­ké­pe­ken, gon­dol­ta. Az­tán egy ke­zet lá­tott ma­ga elõtt ho­má­lyo­san; érez­te a nyo­mást mind­két vál­lán, és a ke­ser­nyés par­füm­il­la­tot. Vil­lant egy éles fény, s köz­ben hal­lot­ta, hogy ne­vet­nek. Va­la­ki elé tar­tott egy te­le­font. Lát­ta a ma­gas fér­fit, a vö­rös ha­jú lányt, és Kriszt, ahogy öl­ti a nyel­vét, és az­tán sa­ját ma­gát, az ös­­sze­bor­zolt ha­ját és a gyû­rött in­gét meg azt a fél­mo­solyt az ar­cán. Föl­ne­ve­tett, be­le­túrt a ha­já­ba. A töb­bi­ek be­szél­tek kö­rü­löt­te, de nem ér­tet­te, mit. Ar­rébb lé­pett. Meg­lát­ta a gõ­zöl­gõ ká­dat. Ar­ra gon­dolt, hogy le­ve­szi az in­gét, a nad­rág­ját, és be­le­süp­ped a víz­be. És már ott is volt a ke­zé­ben az ing, el­ha­jí­tot­ta mes­­szi­re, elõ­re­ha­jolt, le­tol­ta a nad­rág­ját, köz­ben lát­ta a szõ­rö­ket a ha­sán és az al­kar­ján. Még min­dig égett a nyel­ve, mint­ha lo­bog­na a szá­já­ban egy láng. Meg­csap­ta a gõz, rán­dult egyet a tes­te, majd be­le­csúsz­tat­ta a jobb lá­bát a for­ró víz­be. Hû­vös áram­lat vo­nult át raj­ta, az ágyé­ka zsib­badt, a há­ta fá­zott, de mi­re za­var­ta vol­na, már haj­lí­tot­ta be a lá­ba­it, és az egész tes­té­vel be­csú­szott a föl­fe­lé áram­ló gõz kö­zött a víz­be. Zú­gást hal­lott, majd csönd lett. A szem­üve­gé­re vé­kony pá­ra ült; le­huny­ta a sze­mét, el­mo­so­lyo­dott. Min­den tag­ja pat­to­gott, mint­ha han­gyák ez­rei lep­ték vol­na el a tes­tét; a szem­hé­ján ke­resz­tül át­szû­rõ­dött a fény, fel­vil­lant Éva ar­ca, majd a lá­nyáé, ös­­sze­mo­sód­tak, gyen­gült a kép, egy erõ húz­ta be­fe­lé, s már csak egyet­len pont volt min­den. Az­tán már an­­nyi sem.
Ha­son fek­ve éb­redt. A szem­göd­re te­le volt kön­­nyel, egy álom ma­ra­dé­ká­val; zsib­bad­tak a kar­jai, alig bír­ta moz­dí­ta­ni õket, és az ab­la­kon túl­ról ára­dó fény za­var­ni kezd­te a sze­mét. Fájt a gyom­ra és a tar­kó­ja. Égett a nyel­ve és az aj­kai is. Bár­mit meg­adott vol­na egy po­hár ví­zért, de a csap még mes­­sze volt. Érez­te, hogy egy erõ húz­za le­fe­lé, a ned­ves pad­ló irá­nyá­ba, és el akar­ja nyel­ni.

Comments

kommentek

Cimkék: