Kulturális-közéleti havilap | 2017


2016 március Hónapló


Végel Lász­ló – A ma­gyar me­se vég­zõ­dé­se

A fel­szol­gá­ló­nõ már a ren­de­lés­kor ész­re­ve­het­te, hogy ma­gyar va­gyok, mert amint ki­hoz­ta a ká­vét, fel­só­haj­tott, és a szo­ká­sos „pa­ran­csol­jon” után azon nyom­ban meg­szó­lí­tott. Tud­ja-e, mi­lyen ne­héz a ma­gyar nyelv? – pa­nasz­ko­dott. Már négy­szer meg­buk­tat­ták a nyelv­vizs­gán, ezért kény­te­len volt el­ha­lasz­ta­ni a dá­ni­ai utat. Ba­rát­nõ­je, Svetlana egy év­vel ez­elõtt ered­mé­nye­sen vizs­gá­zott, öt hó­nap múl­va pe­dig már ma­gyar út­le­vél­lel a ke­zé­ben Dá­nia fe­lé vet­te az irányt, ahol egy jól me­nõ cuk­rász­dá­ban ka­pott mun­kát. Elõ­ször csak ta­ka­rí­tott, az utób­bi idõ­ben már fel­szol­gál, és zseb­re te­szi a bor­ra­va­lót. A ma­gyar út­le­vél igény­lé­sé­hez azon­ban elõbb meg kel­lett ta­nul­nia ma­gya­rul, az­tán meg a dán nyelv alap­ja­it sa­já­tí­tot­ta el. Igaz, a ma­gyart, ami­lyen gyor­san meg­ta­nul­ta, olyan gyor­san el is fe­lej­tet­te, azon­ban a dánt tö­ké­le­te­sí­tet­te.

A pin­cér­nõ egy­foly­tá­ban azon ke­ser­gett, hogy el­akadt a ma­gyar­nál, pe­dig nem bu­tább a ba­rát­nõ­jé­nél, a szak­kö­zép­is­ko­lá­ban mind­ket­ten je­les ta­nu­lók vol­tak. Nyelv­ér­zé­ke is van. Min­den tõ­le tel­he­tõt meg­tett a ma­gyar nyelv ér­de­ké­ben. Ös­­sze­is­mer­ke­dett egy ma­gyar pin­cér­rel, Já­nos­sal, elõ­ször azt gon­dol­ta, hogy a szex mel­lett el­sa­já­tít­ja a nyelv alap­ja­it is, azon­ban a ka­land­ból csak­ha­mar sze­re­lem lett. A fiú, no­ha elõ­zõ­leg Nor­vé­gia volt a ki­vá­lasz­tott le­te­le­pe­dé­si desztinációja, a lány mi­att meg­vál­toz­tat­ta a ter­vét. A sze­re­lem nem is­mer ha­tá­ro­kat. Per­sze ne­ki elõnyt je­len­tett a ma­gyar út­le­ve­le.

Hi­á­ba gya­ko­rol­ták még sze­ret­ke­zés köz­ben is a ma­gyar nyelv for­té­lya­it, a vizs­gáz­ta­tók nem olyas­mit kér­dez­tek tõ­le, ami­rõl Já­nos­sal szok­tak be­szél­get­ni. Nem is ér­tet­ték, hogy mi­ért nem a gya­kor­lat­ban hasz­ná­la­tos ma­gyar nyelv el­sa­já­tí­tá­sa a cél, va­gyis az, ami­re az em­ber­nek nap mint nap szük­sé­ge van. Sze­ren­csé­jé­re Já­nos ki­tar­tott mel­let­te. Nem volt olyan rá­tar­ti, mint a vizs­gáz­ta­tó ta­nár. Be­vár­ja. Ad­dig pe­dig együtt ta­nul­nak dá­nul, meg gya­ko­rol­ják a ma­gyart, mert mint ki­de­rült, Já­nos­nak sok­szor a ma­gyar sza­vak se jut­nak eszé­be. Fe­lejt.

Köz­ben el­ha­tá­roz­ták, hogy há­zas­sá­got köt­nek, a si­ke­res nyelv­vizs­ga után pe­dig együtt utaz­nak Dá­ni­á­ba. Ha min­den igaz, ez lesz a nász­út­juk. Meg a fé­szek­ra­kás el­sõ ál­lo­má­sa, áb­rán­do­zott a fel­szol­gá­ló­nõ, az­tán amint meg­ka­pasz­kod­nak, jö­het a gye­rek­ál­dás, sut­tog­ta tört ma­gyar­ság­gal.

És mi lesz a gyer­mek anya­nyel­ve, kí­ván­csis­kod­tam.

Ter­mé­sze­te­sen a dán, vá­la­szol­ta a pin­cér­nõ ha­tá­ro­zot­tan.

Az­tán szer­bül foly­tat­ta. A szü­lei a fe­jü­ket csó­vál­ták, ami­kor meg­hal­lot­ták, hogy az uno­ká­juk dán lesz. Jobb len­ne, ha szerb len­ne az a gye­rek! Nem lesz szerb, je­len­tet­te ki, a ma­gyar apa és a szerb anya Dá­ni­á­ban vi­lág­ra jött gyer­me­ke le­gyen dán! Já­nos szü­lei is el­len­kez­tek, de a vé­gén be­le­nyu­god­tak: ha Dá­nia ad ke­nye­ret, ak­kor le­gyen a gye­rek is dán.

Hogy a nyel­vet kön­­nyeb­ben el­sa­já­tít­has­sa, azt ja­va­sol­tam, hogy utaz­za­nak el Já­nos­sal né­hány hó­nap­ra Ma­gyar­or­szág­ra. Amen­­nyi­ben a leg­kö­ze­leb­bi vizs­gán is ku­dar­cot vall, ak­kor to­rony­irány, in­gyen és bér­ment­ve gya­ko­rol­hat­ja Ma­gyar­or­szá­gon az élõ ma­gyar nyel­vet. Nincs egy­sze­rûbb az ide­gen nyelv el­sa­já­tí­tá­sá­ra, mint ab­ban a kör­nye­zet­ben él­ni. Mind­járt itt a tu­ris­ta­idény, a Ba­la­ton kör­nyé­kén ta­valy nyá­ron nem volt elég fel­szol­gá­ló, mert a ma­gyar pin­cé­rek job­ban fi­ze­tõ ál­lást kap­tak Auszt­ri­á­ban, ezért a ba­la­to­ni szál­lo­dák­ban, ét­ter­mek­ben ke­vés volt a pin­cér…

Amint öt­le­tem­mel ki­ruk­kol­tam, nyom­ban meg is bán­tam. Eszem­be ju­tot­tak az anya­or­szá­got újab­ban el­le­põ pla­ká­tok, ame­lyek sze­rint az ide­ge­nek el­ve­szik a mun­kát a ma­gya­rok­tól. Az oszt­rák ven­dé­gek vár­ják ki a so­ru­kat, vagy pe­dig for­dul­ja­nak vis­­sza, ott­hon is van­nak re­mek oszt­rák ét­ter­mek, ahol kész­sé­ges ma­gyar pin­cé­rek szol­gál­nak fel.

Társalkodópartnerem vet­te a la­pot, be­val­lot­ta, hogy õ is gon­dolt er­re, mi több, la­tol­gat­ták a le­he­tõ­sé­get. Já­nos elv­ben még kap­hat­na is mun­kát, mert ma­gyar út­le­ve­le van, de õ mit kezd­jen a szerb út­le­vél­lel? Eset­leg dol­goz­hat­na fe­ke­tén, azon­ban tart et­tõl, mert mi lesz, ha raj­ta­kap­ják, meg­bün­te­tik, ne­tán be­ve­ze­tik a kom­pu­te­res rend­szer­be mint tör­vény­sze­gõt. Ak­kor az­tán örök­re lõt­tek a ma­gyar út­le­vél­nek is meg Dá­ni­á­nak is. Pe­dig szí­ve­sen utaz­na Ma­gyar­or­szág­ra, mert még so­ha­sem járt ott. Já­nos se! Ezért el­ha­tá­roz­ták, hogy amint ös­­sze­gyûj­te­nek egy kis rá­va­lót, ki­rán­dul­nak Bu­da­pest­re, hogy lás­sák, mi­lyen is az a Ma­gyar­or­szág. Ha ez­út­tal el­ma­rad­na a bu­da­pes­ti ki­ruc­ca­nás, ak­kor amint ös­­sze­sze­dik ma­gu­kat Dá­ni­á­ban, be­ik­tat­nak egy ba­la­to­ni nya­ra­lást.

Na­gyon kí­ván­csi len­nék, mit gon­dol­nak majd Ma­gyar­or­szág­ról az új­don­sült bács­kai „dá­nok”. Kí­ván­csi­sá­go­mat nem elé­gít­he­tem ki, vi­szont a tör­té­net eszem­be jut­tat­ta a hírt, hogy a ta­va­lyi Goncourt-díjat Mathias Énard Irány­tû cí­mû re­gé­nye ér­de­mel­te ki. A hír­adás­ok sze­rint a Tö­rök­or­szág­ban, Li­ba­non­ban, Irán­ban és Szí­ri­á­ban ját­szó­dó re­gény a Ke­let és Nyu­gat kö­zöt­ti ta­lál­ko­zá­sok­ról szól. „A sok­szor ne­héz, de hu­mor­ral te­li, ér­zé­ki szö­veg min­de­nek­elõtt me­lan­ko­li­kus re­gény, mi­u­tán az ide­a­lis­ta sze­rep­lõk vi­lá­gát tel­je­sen szét­zúz­zák az ak­tu­a­li­tá­sok, a szí­ri­ai há­bo­rú és Palmüra szét­rom­bo­lá­sa”, ol­va­som az egyik mél­ta­tás­ban. Ar­ra gon­do­lok, hogy va­jon a Bal­kán ha­tár­vi­dé­kén, ahol Ke­let és Nyu­gat ta­lál­ko­zá­sát a ma­gyar vi­lá­gon be­lül nem ves­­szük tu­do­má­sul, mi­lyen ér­tel­me­zést nyer­ne a re­gény. Le­het, hogy fa­nya­log­nánk: jó, jó, de még­sem „a mi vi­lá­gunk­ról szól”, te­hát nem ke­rül be a ká­non­ba. A ma­gyar ká­non nem is­me­ri eze­ket az ide­gen­sze­rû ör­vé­nye­ket. Nem az el­sõ eset, hogy a Goncourt-díj ilyen meg­le­pe­té­sek­kel szol­gál. Két év­vel ez­elõtt, Lydie Salvayre Nem sír­ni cí­mû Goncourt-díjas re­gé­nyét ol­vas­gat­va, azon le­põd­tem meg, hogy a spa­nyol pol­gár­há­bo­rú­ról szó­ló, a hat­van­nyol­cas ese­mé­nyek­re ref­lek­tá­ló re­gény szö­ve­ge te­le van spa­nyol mon­da­tok­kal, ame­lye­ket a ki­adó a láb­jegy­ze­tek­ben nem for­dí­tott le fran­ci­á­ra, ha­nem az ol­va­só­nak kell ki­kö­vet­kez­tet­nie egy-egy spa­nyol mon­dat je­len­té­sét. Kü­lö­nös nyel­ven író­dott re­gény, ál­la­pí­tot­ták meg a kri­ti­ku­sok, „ke­ve­rék­nyel­ven” (franyol), ám még­is be­ke­rült a „fran­cia ká­non­ba”. Ar­ról nem is szól­va, hogy ’68 esz­mé­nye­i­nek áb­rá­zo­lá­sá­val az író­nõ a mai eu­ró­pai di­lem­mák szí­vé­be ta­lál. ’68? Igen! Vár a „fran­cia ká­non”. A köny­vet szerb nyel­ven ol­vas­tam, ép­pen az én szer­bi­ai ki­adóm (Akademska knjiga) ad­ta ki, rög­tön a dí­ja­zás után. Ol­va­sás köz­ben ar­ra gon­dol­tam, hogy va­jon mi­lyen fo­gad­ta­tás­ban ré­sze­sül­ne Ma­gyar­or­szá­gon egy olyan re­gény, amely nem Ma­gyar­or­szá­gon ját­szó­dik, vagy nem a ma­gyar uni­ver­zu­mon be­lü­li vi­lág­ról szól, és te­le len­ne ro­mán, szerb vagy szlo­vák mon­dat­tal. Re­mé­lem, a szerb ki­adók új­ra gyor­sak lesz­nek, és rö­vi­de­sen ol­vas­ha­tó majd Énard re­gé­nye is, amely az el­sõ je­len­té­sek alap­ján igen idõ­sze­rû konf­lik­tust tár fel.

Na­gyon ér­de­kel, mert én is va­la­hol Ke­let és Nyu­gat ha­tá­rán élek, és nem­csak a „bal­ká­ni dá­nok­kal” ha­nem a Neoplanta, avagy az Ígé­ret Föld­je, va­la­mint a Bal­ká­ni szép­ség, avagy Slemil fat­­tyú­ja írá­sa köz­ben is szem­be­sül­tem ez­zel a ta­lál­ko­zás­sal. A Bûn­hõ­dés­ben, amely­nek sze­rep­lõi, egy bal­ká­ni ven­dég­mun­kás-au­tó­busz uta­sai, fõ­leg „gaz­da­sá­gi be­ván­dor­lók” (ahogy ma ne­ve­zik õket), el­in­dul­nak Nyu­gat­ra, mi­köz­ben ra­di­ká­lis iden­ti­tás­vál­sá­gon és iden­ti­tás­vál­to­zá­son es­nek át. A Bûn­hõ­dés cí­mû re­gé­nyem alap­ján Urbán And­rás ren­dez­te sza­ra­je­vói szín­pa­di elõ­adás­nak, a What is Europe-nak az egyik leg­frap­pán­sabb rész­le­te ép­pen az volt, ami­kor ezek a migránsok a nyelv­cse­re után (elõ­zõ­leg al­bá­nul, ma­ce­dó­nul, szer­bül be­szél­tek, Né­met­or­szág ha­tá­ra­it át­lép­ve azon­ban rossz né­met­ség­gel szó­lal­tak meg) ra­di­ká­lis vál­to­zá­son es­tek át. És ez nem csu­pán a nem­ze­ti iden­ti­tás­ról szól, ha­nem a bel­sõ ci­vi­li­zá­ci­ós konf­lik­tus­ról, az er­köl­csi ér­ték­rend mó­do­su­lá­sá­ról, egy­szó­val az em­be­ri drá­má­ról. Ta­lán ész­re sem ves­­szük eze­ket a drá­má­kat, ame­lyek kö­rü­löt­tünk zaj­la­nak. Ha­son­ló írói tö­rek­vé­se­ket ér­zek a mai er­dé­lyi iro­da­lom­ban is, pon­to­sab­ban azok­ban, ame­lyek nem szá­mí­ta­nak ha­gyo­má­nyos „ki­sebb­sé­gi iro­da­lom­nak”, és nem a ha­gyo­má­nyos ki­sebb­sé­gi élet­rõl szól­nak csu­pán, ha­nem ar­ról a komp­lex vi­lág­ról, amely­be ez a sors be­ágya­zó­dik.

Hogy va­la­mi tör­té­nik a mai eu­ró­pai re­gén­­nyel, azt nem­csak a Gon­court-díj bi­zo­nyít­ja, ha­nem a No­bel-díj is. Az egyik bu­da­pes­ti könyv­ke­res­ke­dés­ben ke­zem­be ve­szem a ta­va­lyi ki­tün­te­tett, Szvetlana Alek­szi­je­vics El­hor­dott múlt­ja­ink cí­mû re­gé­nyét. „A szo­ci­a­liz­mus még itt van mind­an­­nyi­unk­ban…”, ír­ja a bo­rí­tón. Meg­vá­sár­lom a vas­kos kö­te­tet, és szán­dé­kom sze­rint amint Új­vi­dék­re érek, el­kez­dem ol­vas­ni. Ki­csit már fárasztanak a to­ta­li­ta­riz­mus­ról szó­ló re­gé­nyek, ame­lyek fe­lül­né­zet­bõl íród­tak. Ezek a „Nagy Me­ta­fo­ra” je­gyé­ben szü­le­tett, ki­vá­ló re­gé­nyek, de ma már en­gem sok­kal job­ban ér­de­kel az, amit a szo­ci­a­liz­mus ma­ga után ha­gyott. Egy­re in­kább ar­ra jö­vök rá, hogy nem azt õriz­tük meg be­lõ­le, amit eset­leg res­pek­tál­ni kell, ha­nem azt, ami a leg­ros­­szabb volt ben­ne. Va­la­mi­fé­le pil­le­nyak­ken­dõs és frak­kos szo­ci­a­liz­mus­ba tán­to­rog­tunk be­le, csak ezt ügye­sen rej­te­get­jük, mi­köz­ben az­zal kér­ke­dünk, hogy ki­áb­rán­dult, bár­so­nyos for­ra­dal­má­rok va­gyunk.

Bu­da­pest ut­cá­in bo­lyong­va a ba­rá­ta­im­ra gon­do­lok, akik meg­ha­tó szü­le­tés­na­pi ün­nep­sé­get ren­dez­tek szá­mom­ra. El kell is­mer­nem, hogy ne­kem Ma­gyar­or­szá­gon min­dig is a ba­rá­tok és a könyv­ke­res­ke­dé­sek vol­tak a leg­fon­to­sab­bak. Va­gyis a kul­tú­ra. A kul­tú­ra for­mál­ta nem­ze­ti iden­ti­tá­so­mat. Jól­esik hal­la­nom a pes­ti met­ró­ban, a vil­la­mo­son, az au­tó­busz­okon, az ut­cán a ma­gyar mon­da­to­kat. Új­vi­dék­re gon­do­lok, ahol már ki­ve­szõ­ben van­nak. Ha így ha­la­dunk, ak­kor az egész Vaj­da­ság­ban ha­ma­ro­san ez tör­té­nik majd. Úgy ér­zem ma­gam, mint egy bács­kai di­no­sza­u­rusz. Bá­ná­tot meg Szerémséget em­lí­te­ni sem me­rem. Hú­zom-ha­laszt­ga­tom a vis­­sza­té­rést Új­vi­dék­re, ma­gam sem tu­dom, mi­ért. Ha nem szer­dán, ak­kor in­dul­junk csü­tör­tö­kön. Ha nem csü­tör­tö­kön, ak­kor pén­te­ken. Amed­dig a csa­lá­di költ­ség­ve­tés bír­ja. Saj­nos a bu­da­pes­ti min­den­nap­ok igen költ­sé­ge­sek.

Meg­ve­szem az új­sá­go­kat. A ki­lenc­ve­nes évek­ben ez volt a leg­na­gyobb szen­­ve­dé­lyem, fal­tam a pes­ti na­pi­la­po­kat. Olyan ér­zés vett erõt raj­tam, mint­ha me­se­köny­vet ol­vas­gat­nék. Rend­sze­rint egy ha­lom új­sá­got ci­pel­tem ma­gam­mal Új­vi­dék­re, ahol há­bo­rús han­gu­lat dúlt. On­nan néz­ve Ma­gyar­or­szág szebb­nek tûnt. A szo­ba sar­ká­ból hall­gat­tam a Kos­suth rá­dió vá­lasz­tá­si hir­de­té­sét. „Hall­gass a szí­ved­re, sza­vazz a Fi­desz­re.” A fi­a­tal Or­bán Vik­tor ma­gas­ra emel­te a li­be­rá­lis lo­bo­gót. A jó ma­gyar köz­ér­zet se­gí­tett át­vé­szel­ni a bal­ká­ni há­bo­rút. Hu­szon­öt év után azon­ban a ma­gyar me­sé­nek vé­ge. Ba­rá­ta­im re­zig­nál­tak. Óri­ás­pla­ká­to­kat lá­tok több he­lyütt az ide­ge­nek­rõl, a migránsokról. A vil­la­mo­son, a met­ró­ban, az au­tó­busz­okon zsör­tö­lõ­dõ em­be­rek­kel ta­lál­ko­zom. Mé­la­bú ural­ko­dik az EU-pénzekbõl szé­pü­lõ Bu­da­pes­ten. Ma­gyar­or­szág szo­rong. A pe­da­gó­gu­sok tün­tet­nek. Az or­vo­sok mél­tat­lan­kod­nak. Az if­jú­ság ki­tán­to­rog Ang­li­á­ba, il­let­ve a töb­bi nyu­gat-eu­ró­pai or­szág­ba. A tö­meg szö­ges­dró­tot kö­ve­tel. Pla­ká­tok hir­de­tik, hogy az ide­ge­nek ve­szé­lyez­te­tik a mun­ka­hely­ét. Úgy ta­lá­lom, hogy a szer­bi­ai szel­le­mi élet je­len­leg iz­gal­ma­sabb. Igaz, sok­kal ki­szá­mít­ha­tat­la­nabb, anar­chi­ku­sabb. Ak­kor hát, hát­ra arc, ide­je in­dul­ni.

Comments

kommentek

Cimkék: