Kulturális-közéleti havilap | 2017


2012 január Nivódíj


Vitányi Iván: A történet rólunk is szól (Domány Andrásról)

Hát eljutottunk idáig. Nem volt könnyű. Valamennyien, a Mozgó Világ is sok nehéz évet éltünk meg, de ez egyike volt a legnehezebbeknek. Nemcsak, nem elsősorban személyileg, hanem nemzetünknek és demokráciánknak.

Most azért vagyunk itt, hogy visszanézzünk az elmúlt évre. Az én tisztem a lapban megjelent tanulmányok áttekintése. Izgalmas feladat, mert a Mozgó szerzői valahogy mindig az éppen legfájóbb kérdések felé fordulnak. A témák számbavétele így a jelen értelmiség gondolkodásáról is mintegy szociológiai képet nyújt.

Idén – a jelen körülményekre tekintettel – rövidebbre fogom ezt a szemlét a korábbi évekhez képest. A társadalom helyzetével, sorsával foglalkozó tanulmányok átfogó témája az elmúlt évben a mai magyar helyzet, a demokrácia végveszélye, az újragondolás szükségessége. A megjelent írások tematikailag négy csoportra oszthatók.

Az első téma a múlt. Az belőle, ami nekünk most valami fontosat mond. Három jelentős tanulmány is foglalkozik például a fasizmus fő bűnöseinek jellemrajzával. Erős Ferenc Hitlerről, Csepeli György és Vági Zoltán, valamint Heller Ágnes Eichmannról (mindhárom a 6. számban). Hogy miként viszonylik ez a mához, azt tökéletesen megmagyarázza Heller Ágnes. Idézem: „Hogy menekülhet meg a világ egy új morális összeomlástól? Úgy, hogy megmenekül az új fundamentalizmustól. …Nem betiltásával, hanem a modern világnak megfelelő intézmények kiépítésével.” Hát igen. Erről szól a Mozgó Világ 2011-es évfolyama.

A múlt másik fő kérdése a demokráciába való átmenet. Két kiváló szerző foglalkozik vele a jelen szemszögéből. Dalos György Gorbacsovról ír (4. szám), Kende Péter pedig Nagy Imréről és a „magyar forradalom dinamikájáról” (10. szám). A harmadik kérdés pedig a jelenleg az euroatlanti világban érvényes, de átalakulóban lévő pártrendszer (konzervativizmus–liberalizmus–szociáldemokrácia) kialakulása. Erről szólt Ormos Mária (2. szám).

A második témacsoport a jelen folyamatainak kritikája. Először is gazdaságunk állapota. Erről is több fontos írás látott nagyvilágot. Farkas Zoltán két cikkel is jelentkezett. Az első kérdéseket tesz fel a „radikalizálódó Fidesznek” (4. szám), a második már keményen levonja a konklúziót: Önkénygazdaságtan (6. szám). Több cikk foglalkozik az egyes szakterületekkel, mint Várhegyi Éváé a frankhitelek fogságával (11. szám).

Más tanulmányok a társadalmi-gazdasági mechanizmusok egyes szektorait veszik szemügyre. Sipos Pál (Békés Pál emlékére írt dolgozatában) a kommunikáció világát, Gáti Júlia az egészségügyi helyzetet (4. szám), Niedermüller Péter az esztergomi fejleményeket (5. szám) elemzi. Gábor György (4. szám), valamint Niedermüller Péter (9. szám) a „Nemzeti Hitvallásként” túlértékelt iratot, Kende Péter pedig a balliberálisnak ítélt kutatóintézetek és kutatók elleni otromba támadást bélyegzi meg (2. szám). És végül itt van Debreczeni József két fulminanciájában is mértéktartó vitairata az önjelölt vezérről (Egy államférfi Alcsútdobozról, 5. szám), majd „a politika fertőjéről” (11. szám).

A harmadik csoportba azokat a tanulmányokat sorolhatjuk, amelyek még mélyebbre eveznek a társadalomtudomány vagy a filozófia vizein. Itt is igen értékes, időtálló műveket olvashatunk. Ripp Zoltán tanulmánya a rendszer-ellenzékiség dilemmáiról és a kiút kereséséről (8. szám) egyesíteni tudja a belülről és kívülről való szemlélet értékeit, ez teszi hitelesen drámaivá. Marosán György új társadalomtudományi elméleteket használ fel, hogy a mai helyzet buktatóit mélyebben értessük meg (8. szám). Niedermüller Péter (aki négy megjelent tanulmányával bajnoknak is tekinthető) a modernül baloldali, modernül demokrata és modernül szocialista gondolkodás és mozgalom perspektíváinak felmérésével járul hozzá az útkereséshez. („A progresszív baloldal, esélyek és alternatívák”, 7. szám – és „A jövő társadalma”, 12. szám). Tamás Gáspár Miklós a 12. számban írt vitairatával (Csonkamagyar patológiák) zárhatjuk a sort. Szerzője – talán a legkalandosabb szellemi világutazó kis hazánkban – most leszállt a világtörténelem és a világfilozófia mennyországából, és új vonásokkal gazdagítja az Ady–Bibó–Szűcs Jenő-i magyar önképet. Másképp használjuk az európai társadalmi-politikai-gazdasági fogalmakat, mint szülőhelyükön. „A kelet-európai politikaellenesség nem jobb politikát javasol a lejáratott, elavult rosszal szemben, hanem a politikának valaminő ellentétét. …A »civil társadalom« és a »politika« alaptalan ellentéte hittétel, amelyből hazugság válhatik.” Aki azt megtapasztalja, megérti a magyar zsákutca lényegét.

(Van még egy negyedik csoport is, mely kissé távolabbról kapcsolódik a fővonalhoz. Ilyen Perneczky Géza tanulmánya Fülep Lajosról (7. szám), Kopper Péter és Micsinai István írása a Picasso Guernicájának politikai szimbólumáról (11. szám) vagy Ungvári Tamás esszéje Horváth Béla költőről, aki a Szép Szó-i baloldalról jutott a szélsőjobbra (12. szám).

A felsoroltak mindegyike kiváló alkotás. Együtt vonzó képet nyújtanak a magyar szellemi életről, külön-külön mindegyik méltó arra, hogy megkapja a Mozgó-díjat. Úgy döntöttem, úgy döntöttünk azonban, hogy ezúttal egy eddig még nem említett írásmű legyen az idei díjazott.

Mégpedig DOMÁNY ANDRÁS, az ő 4. számban megjelent írása: Miért zuhant le Lech Kaczynski lengyel elnök repülőgépe?

A 2010. április 10-én történt baleset, amelyben az elnök és 96 útitársa vesztette életét valóban példátlan katasztrófa, a háborús időkön kívül kevés ilyen történt az elmúlt évtizedekben, vagy talán egy sem. Természetesen megrázta a világot, és természetesen a legkülönbözőbb feltevések, megítélések, viták sorozatát indította el, már csak azért is, mert a körülmények is rendkívüliek. Forrongó Lengyelország, ahol a tét ugyanaz, mint most nálunk, hogy vajon merre megy az ország: egy újnak nevezett nagyon is régi jobboldali-naciokrata diktatúra vagy a demokrácia Európája felé. Megterhelve az orosz–lengyel viszony újraéledő súlyával – ami Lengyelországban azért keservesebb, mint nálunk, mert olyan, mintha nálunk a Habsburg Birodalomból nőtt volna ki a Szovjetunió.

Domány András évtizedek óta szorgalmas és szeretett munkatársa a Mozgó Világnak. Tanulmányai, cikkei mindig objektivitásukkal tűntek ki. Az a szenvedélye, hogy tárgyilagosan vizsgálja a szenvedélyeket is, és a maga igazi valójában mutassa fel a valóságot. Kisebb kérdés, kevésbé bonyolult téma esetében ugyanúgy, mint amikor a legösszetettebb, legzavarosabb szövevénnyel kell szembenézni. És ugyanilyen tárgyilagossággal nézte saját magát is, a munka kedvéért dolgozott, nem azért, hogy dicséretet kapjon. A Mozgó Világ év végi díjkiosztóin örömmel vállalta a laudáció szerepét, de nem várt a laudációra.

Pedig jobban megnézve a „Sohasem volt gyilkosság anatómiája” a maga nemében remekmű. Egy nagyon bonyolult eseményt – annak előzményeit és következményeit – vizsgálja. Óriási az irodalom, különbözőek a megítélésék. Ő ismeri az egész irodalmat, és ki tudja belőle vonni az igazságot. Végig tudja elemezni a fővonalak és mellékvonalak hálóját, és hitelesen, leegyszerűsítés nélkül mutatja be nekünk.

Nem hangsúlyozza azokat a párhuzamokat sem, amik a magyar és a lengyel – a két jó barát – között ma is fennállnak. Az ember mégis úgy érzi a végén, hogy a történet rólunk is szól. A magyar és a lengyel ámokfutás közös gyökeréről. Két lengyel szerző idézetével végzi. Az egyik egy lengyel polgármester véleménye: „A mi hazafiságunk vámpírszerű. Csak vérözönben és hullahegyek közt érezzük magunkat lengyelnek.” Erre válaszolta Adam Michnik: „Remélem, a lengyel társadalom okosabb, mint a Szmolenszk-vallás fanatikusai.”

Otthon vagyunk. A mi kérdésünk ugyanaz, vajon meddig tart a vámpírhazafiság. Vajon mi az erősebb: a reményeink vagy a félelmeink?

Nem tudjuk. Azt azonban tudjuk, hogy örömmel és tisztelettel most arra kérem Domány Andrást, vegye át a 2011. évi tanulmányok díját.

 

Comments

kommentek

Cimkék: ,