Kulturális-közéleti havilap | 2017


2011 január Nivódíj


Vitányi Iván: Mozgó-díj 2010 (Csepeli Györgyről)

Végigolvasva az adott év Mozgó Világ-beli tanulmányait, minden alkalommal megadtam az év kulcsszavát, alaptémáját, amelyek az évfolyam irányultságát jellemezték. 2007: reformok; 2008: válság – van-e élet reformok nélkül?; 2009: A húsz év mérlege.

Mi 2010 kulcsszava? Úgy találom, hogy ezt már az első számban címben megfogalmazta Csepeli György: A DEMOKRÁCIÁT FELFALJÁK GYERMEKEI.

Ebben ugyanis minden benne van. Elindult itt valami, amit demokráciának lehet nevezni, de a folyamat kiteljesedését olyan belső erők akadályozzák meg, amelyeket – mostani formájukban – éppen a demokrácia tett erőssé.

Ezt az alapgondolatot már a januári számban – különböző oldalról – mások is megerősítik és kiegészítik. Farkas Zoltán éppen a demokrácia felfaló hajlamú gyermekeinek választás előtti ígérgetését elemzi, szintén nagyon jellemző címmel: Ámítási mesterkurzus. Erős Ferenc pedig a „magyar trauma” múltját és jelen szerepét állítja középpontba.

Aztán egész évben erről volt szó, nemcsak a Mozgó Világban, hanem egész Magyarországon. De maradjunk a Mozgónál. Nézzük azokat a témaköröket, amelyekre az eszmélkedés kiterjedt. Kezdjük a magyar zsákutca, a magyar trauma múltjával.

Erős Ferenc írása – Identitás, trauma, rendszerváltás – azt a magyar sajátosságunkat vizsgálja, hogyha identitást mondunk, rögtön a traumákról kelljen beszélnünk. Mert csak a sérelmekből támadt komplexusokból lehet indulatainkat megérteni.

Ripp Zoltán Jobb- vagy balmagyar című munkája (július) ahhoz a vitához kapcsolódik, amely a „magyar jellemről”, vagy a „magyar lélekről” a harmincas évektől, a Babits szerkesztette Mi a magyar? című kötettől (meg még régebbről, Berzsenyitől, Széchenyitől, Adytól) folyik. És amelyből újabban sokan azt a következtetést vonják le (vagy akarják levonni), hogy ez a magyar magatartás eleve elítéli a modern világot, a piacot, a kapitalizmust, idegenkedik a demokráciától, lényegében tehát jobboldali. Ripp Zoltán ezzel szemben kifejti és adatokkal bizonyítja, hogy ez a fajta gondolatrendszer ugyan újra meg újra megjelenik, de kisebbségben maradt. Attól erősödött meg, hogy a Fidesz politikája egyre határozottabban erre kívánta alapozni a „hatalmát”. Ezzel – ahogy írja – jóvátehetetlen rombolást hajtott végre a hazai politikai kultúrában. Nem megalapozta, hanem jószerivel ellehetetlenítette a magyar jobboldal européer fejlődésének esélyeit.

Pataki Ferenc júniusi cikke – Az emlékeztetés műveletei – egy igen jellemző mozzanattal egészíti ezt ki. Egyes magyar politikai áramlatok éppen ezekre a traumákra akarják identitásukat ráépíteni. Ezért ha már halványodnának, új indulatokkal töltik fel őket.

Az utóbbi években így került ismét a középpontba Trianon ügye. Az új kormányzat hivatalos politikája ismét visszatért az álmagyar hagyományok szerint Trianon-képre, mely szerint minden bajunknak ez az oka, és mindenki felelős érte, csak mi nem.

Júliusban két cikk is foglalkozik Trianonnal. Ormos Mária példás és reális öszszefoglalást ad a történtekről, egyaránt mentesen a magyar trauma önimádatától és az ellentrauma önvádjától. Vásárhelyi Mária ugyanilyen józanul elemzi a magyar közgondolkodás alakulását. Hozzájuk társul Hajdu Tibor – Károlyi és akiknek nem kell – előre megérezve, hogy a szélsőjobboldal nemsokára ismét az első magyar köztársaság elnökét fogja Trianonért felelős hazaárulónak nyilvánítani.

Az összefoglaló művekhez néhány kiváló történelmi riport is csatlakozik.

Kiemelem közülük a „tényfeltáró” újságírás kiemelkedő darabját, Csapody Tamás: A demokrácia hasznos polgára című írását. Azzal a hajmeresztő üggyel foglalkozik, hogy a bori haláltábor egyik keretlegénye hogyan ússza meg az ítéletet, és kap „érdemeiért” díszsírhelyet. Pontos képet rajzolt, illusztrációjaként minden bajunknak, amelyek a magyar traumára adott hibás válaszból következnek.

A tanulmányok második csoportja nem a magyar traumákból indul ki, hanem a felzárkózás általános problémáiból. Erről szólnak Kornai János írásai. Három is jelent meg az idén. Mindegyik középpontjában az áll, hogy az egykori szocialistának nevezett „hiánygazdaságok” országai hogyan zárkózhatnak fel a centrumhoz. A tőle megszokott alapossággal nem részprogramokat rögtönöz, hanem a gazdaság és az állam működésének mélyén ható problémákat preparálja ki.

A januári cikk címe Liberté, Egalité, Fraternité. Azt kérdezi, hogy összeegyeztethetők-e egymással. Ő helyesli, de nem biztos benne, hogy mások is azt teszik. Ugyanezt folytatja Kornai másik két írása is. A közpénzek felhasználásának értékelése (november) ezt terjeszti ki a piac és az állam viszonyára. A májusi cikk pedig a független költségvetési tanácsok szerepét hangsúlyozza – ennek fontosságát az utolsó hónapokban értettük meg igazán.

Sz. Bíró Zoltán (Az irányított demokrácia putyini világa) a kelet-közép-európai átmenet legerősebb prezidenciális rendszeréről szól. Beszél erejéről (viszonylagos biztonság) és gyengeségéről (a „nyilvános politika”, azaz a demokrácia kiiktatásáról). Igaz, hogy ennek a stabilitásnak megvannak az alapjai az orosz gazdaságban – ezért nálunk legfeljebb nikotex változatban követhető. „Igény” azonban van rá. Nem a prezidenciális rendszerrel van baj – amelynek előnyeit Sárközy Tamás ecseteli, hanem hogy az nálunk a horthykádárista demokratúrában ölt testet.

Kell-e utalnom most arra, hogy ezek a problémák milyen mély összefüggésben állnak a Mozgó Világ (és az ország) alaptémájával? Azt hiszem, mindnyájan értjük.

De térjünk vissza a jelenre, Magyarországra! Sok kiváló és érdekes cikk foglalkozik a jelennel. Nézzük előbb azokat, amelyek a helyzet politikai vonatkozásait elemzik!

Farkas Zoltán: Kényszerek és képzetek. A Bajnai-kormány öröksége az új kormány újabb ámításait jellemzi. Erre a magyar és a görög helyzet összevetése, valamint a Bajnai- és Orbán-kormány szembeállítása adott keretet. Bajnai az ellenkezőjét tette, mint a görögök, és fiskális szigorral folytatta a költségvetés egyensúlyának Gyurcsány Ferenc által megkezdett megteremtését. Ezzel szemben az új kormány először úgy akart (idézőjelben) „forradalmat csinálni”, hogy görög módra 10 százalékos hiánnyal ajándékozza meg az ő kedves népét. De – mint Farkas Zoltán írja – „Orbán Viktornak alaposan keresztbe tettek a görögök”. A cikk ezt a pillanatot írja le.

Várhegyi Éva már három hónappal később ugyanezt az új helyzetben elemezte: Függetlenségi háború. Az új kormány ugyanis függetlenségi háborút indított konkrétan az IMF ellen, szimbolikusan a magyar jobboldal számára a nemzetközi tőke ellen. A visszavonulás folyamatát Várhegyi Éva a blöffök és végül a szuperblöff fogalmával jellemzi. (Szuperblöff például, hogy a függetlenséget kivívjuk, de árát nem mi fizetjük meg.)

Ripp Zoltán pedig a kegyetlen helyzetbe jutott MSZP egyszerre kegyetlen és ugyanakkor szolidáris elemzését adja. Józanul és világosan. Érteni kell belőle.

Voltak kiváló cikkek egy-egy terület jellemzésére is. Ilyen volt Gönczöl Katalin májusi pesszimista jelentése a posztmodern büntető politika klimatikus viszonyairól. Alapvető írás, mert a bűnözés és a büntetőpolitika jelen helyzetét a modern társadalom összefüggésrendszerében vizsgálja többdimenziós rendszerben, a társadalom kulturális inklúziójának és strukturális exklúziójának viszonyában. Ez nálunk azért rossz, mert az exklúzió, vagyis egyes társadalmi rétegek kirekesztése inkább érvényesül, mint a befogadás. És különösen akkor csökkenti a társadalmi biztonságot, és rontja a büntető politika klímáját, ha erős hatalmi populizmussal találkozik.

Niedermüller Péter novemberi cikke – A mindennapok gyarmatosítása – a demokrácia szempontjából vizsgálja az új kormány társadalmi-politikai magatartását. Ezt a demokratikus egyenlőség helyett a centrális politikai erőtér, a szabadság-egyenlőség-testvériség helyett „a létezés magyar minősége, az ellenmodernitás és a leegyszerűsítés” jellemzi.

Itt kell megemlítenem egy fiatal politológus munkaközösség két munkáját is. Az egyik Barkóczi Balázs, Gáll Attila, György Alexandra, Balogh Róbert cikke: Túl a demokrácián, amely a Jobbik eddigi útjával foglalkozik a Fidesz támogatta mozgalomtól a parlamenti pártig, és a további út lehetséges forgatókönyveivel. A másik szerzői Balogh Róbert, Kiss Orsolya, Török Zoltán, Gáll Attila és Hampuk Richárd, címe Valóságshow. A Fidesz kommunikációjáról. Mindkét cikk mondanivalója jól illeszkedik a lap álláspontjához.

És hadd tegyem még mindehhez hozzá Domány András: Ötleteink még vannak című februári cikkét. Már-már vicc formájában ismerteti. hogy milyen hajmeresztő ötleteket terjesztenek elő népszavazásra II. Péter pápa beadványától kezdve az Isteni Magyar Alapítványig.

Nagyszerű írások születtek tehát – kinek adjuk az idei díjat?

Csepeli Györgynek. Nem azért, mert a kulcsszót az idén ő fogalmazta meg először, hanem mert két cikkben is páratlanul világosan, invenciózusan, nagyvonalúan és összefoglalóan tette.

Az elsőben megfordítja az ismert mondást: nem a forradalom (vagy a demokrácia) falja fel gyermekeit, hanem gyermekei falják fel, teszik tönkre, vonják vissza a demokráciát. Ez pontosan tükrözi a helyzetet. De nem édesgyerekek ezek, hanem csak adoptáltak. A tovább élő feudalizmus fiai ők, amit most sokan a magyar lélekkel azonosítanak. Régi téma ez a magyar önismeret irodalmában. Csepeli fel is idézi Széchenyitől Bibón, Erdein és Illyésen – no meg a Kölcsönkért kastély című 1937-es film felidézésén át, (zárójel: igazi telitalálat) Konrádig, Szelényiig, Hankissig, Kolosiig, saját vizsgálataiig. Régi téma, de mindig megfeledkezünk róla, mert a magyarista naciokraták épp fordítva látják, a progresszió hívei pedig szégyenlősen nem veszik tudomásul. Ő viszont nagyszerűen mutatja be, hogy az örök lemaradás feudalizmusa hogyan válik ressentimentté és barbarizmussá. Azzal fejezi be, hogy lesz-e erőnk vele szembeszállni. Hát igen, ez az év kérdése.

Csepeli októberi cikke továbbfolytatja ezt a gondolatmenetet az 1989 után történteket állítva fókuszba. 1989 „kialkudott forradalma” után a politikai erők ismét „valahol utat tévesztettek, és ezért jött 1910-ben az „antiliberális ellenforradalom”. A magyar társadalom tehát „Münchhausen-projekt előtt áll. Önmagát kell kihúznia a gödörből, amelybe önhibája folytán jutott. A projekt sikere kizárólag rajtunk múlik.”

De ez már a jövő év kérdése.

A díjat személy szerint külön örömmel adom át Csepeli Györgynek. Jó negyven évvel ezelőtt a Valóságban közöltük le egy fiatal egyetemista kiváló cikkét, az övét. Bátor volt, és tisztafejű. Jó látni, hogy megőrizte. Kőrösi József, ha lenéz hozzánk egy pillanatra, bizonyára mosolyog.

Comments

kommentek

Cimkék: ,